Egy csukás nap

Kedvenc csukáim nem kényeztetnek el idén, igencsak szegényes a felhozatal, amit legyeim végére sikerült csalnom március óta. Próbáltam őket a Sión, egyesületi vizeinken, de ahol tavaly ősszel sikerült kilengetni néhány szép példányt, idén alig volt jelentkező a különféle bunnykra, diverekre, csukalegyekre. Nyár eleje óta bújom az Internetet, keresgélek újabb csukás vizeket a közelben, ahol végre szájon csókolhatnék egy nagyobb krokodilt. Kutatómunkámat siker koronáztam, a megyeszékhelytől nem messze ráleltem egy pofás kis vízre, ahol állítólag pompás csukaállomány lakik. Gyors telefon, a halőr biztatott, hogy "csak a hülye nem tud itt halat fogni", én pedig hittem neki - Istenem, hányszor estem már ebbe a csapdába! -, így pénteken meló után nekivágtam az ismeretlennek (irigy húzásnak tűnhet, de a víz hollétét és nevét nem fogom elárulni, legkedvesebb vizeinket rekordidő alatt nullázták le a pécsi kormorán pergetőhorgászok - lásd. Zaláta, Kadia, Hótedra, stb -, olyan precizitással, hogy békalencse is csak mutatóba maradt bennük - természetesen tisztelet a kivételnek).

A tó egyébként egyesületi víz, szigorúan állami jeggyel horgászható (nagyon helyes!), a csukákon kívül hatalmas pontyok, amúrok és harcsák lakják - erre hamarosan magam is rájöttem. Nagy örömömre senki sem pecázott a tavon, így egészen kivételes ambíciókkal vágtam neki a legyezésnek.

Másfél óra múlva az ambíciók kissé lelohadtak, ám ilyenkor az ember először kezdi a felszerelést és a legyeket nézni kritikus szemmel, utána a vizet kezdi szidni, s csak legvégül könyveli el magában, hogy nem tud horgászni. Motoszkált ugyan a fejemben, amit a halőr mondott, nevezetesen, hogy kis csuka nem nagyon van a vízben, de mivel lusta vagyok, még jó fél órát erőltettem az 5-8 centis bunnykat és divereket, annak ellenére, hogy semmi felszíni aktivitásra utaló jel nem látszott a közel negyven fokos hőségben.

Végül győzött a józan ész, feltettem egy hatalmas Roach Fly-t (a Piketrek arzenáljából), s megtáncoltattam egy bokor alatt, amire hatalmas ütés és betontuskó-szerű elnehezedés volt a válasz. A tuskó komótosan elindult, én pedig csak kapaszkodtam a botba, s imádkoztam, hogy a Benyus-féle hegesztés olyan szépen tartson ki, mint eddig tette.

Legyezve még nem akasztottam harcsát, de pergető koromból jól emlékszem arra, milyen érzés egy szebb bajszosba kapaszkodni, így majdnem biztos voltam abba, hogy ki a jelentkező. A hal azonban a bokor alatt kirázta a legyet a szájából, amit túlságosan nem bántam; a közelben talán öt négyzetméter vízfelület volt akadó nélkül, mindenhol bokor, tuskó, szálfa. Egészen feldobott a dolog, megdobáltam a bokor környékét, s kiszedtem egy gyönyörű, hármas csukát.

Ekkor már fülig ért a szám, bár a tó vége felé igazi dzsungelpecába váltott a dolog, a zoknim, a pólóm és a nadrágom tele volt bogánccsal s egyéb kellemes dolgokkal, a fejemen több volt a pókháló, mint a haj, de nem érdekelt: negyed óra múlva jött egy még nagyobb csuka, talán háromfeles lehetett. Aztán szünet, de dobáltam tovább reményteljesen, s bár a csuklóm kezdett bedurranni (gyakran beugrik egy-egy ínhüvelygyulladás). A Nap egyre lejjebb ment, végighorgásztam egy unalmasnak tűnő, egyenes, akadó nélküli partszakaszt (tapasztalataim szerint nyárestéken szeretnek a csukák ezekre a helyekre kiállni), jött is egy kettes körüli, fénykép, ment vissza. Közben megérkeztek Domyék, éppen időben, hogy megmentsenek a kiszáradástól, mert persze víz nem volt nálam. Bár siettek, horgászott egy kicsit, jókora sügérimitációval kiszedett egy gyönyörű hármas csukát, öröm-boldogság, közben megérkeztek az első éjszakai horgászok.

Domyék egy órát maradtak, aztán elindultak hazafelé, nekem egyszerűen nem volt kedvem menni, bár már erősen sötétedett, élt a víz szépen. Láttam egy-két agresszív rablást az egyik nádfal előtt, betáraztam egy chartreuse Jellybelly-t (szépen világított a félhomályban), meghúztam a nád előtt, orbitális rávágás, megkezdődött a tánc.

Jó húsz percig birkóztam a krokival (újabb ima a hegesztés miatt, sosem fogom megszokni), merítővel nem tudtam kivenni, grippel nyúltam a szájába, kézzel a hasa alá, úgy tudtam kivenni. Egy helyi srác rohant oda, az ő mérlegével mértük meg, 10 deka híján hat kiló. Szívlapáttal sem lehetett volna letörölni a vigyort a képemről, a srác közben gavallér módon felajánlotta, ha nem akarom elvinni, ő szívesen ellopja (!). Már nem emlékszem, mit válaszoltam neki, de hamar otthagyott...

Fény alig volt, és csak a Kodak PlaySport volt nálam, de le kellett fényképeznem, persze a képek vaku nélkül szörnyűek lettek, de sebaj: ezt az estét sosem fogom elfelejteni. A gyönyörű csuka visszakerült a nádfal mellé, az őt megillető helyre, én pedig boldogan, a szívemben végtelen nyugalommal indultam haza.