Egy rozsdás kampó

Következő kis elbeszélésem tavaly a MAHOR irodalmi pályázatára készült. A két beadandó pályamű közül számomra ez a kedvesebb, ennek ellenére a másikat, A csere című szösszenetet hozta ki a zsűri első helyezettnek. Ahogy indokolták: "...az Egy rozsdás kampó irodalmilag talán a legérettebb mű volt az össze pályamű között, noha a szerző haloványan 'túlírta' a történetet, ami egyetlen hibájának róható fel..".
Tökéletesen igazuk volt. Tudtam ezt már akkor is, amikor beadtam a két elbeszélést, mint ahogy azt is, hogy nem mindenki érti majd a sztori gondolatmenetét. Viszont az idei Szent Iván éj tiszteletére úgy döntöttem, ide is felpakolom, jó szórakozást hozzá!

Nyárközép éjszakája közeledett; mint minden évben, akkor is a folyón ért ez az este. Kölyökkorom óta hiszek ennek az éjszakának a hatalmában, mint ahogy hiszek a varázslatban is – persze nem mindenféle hebehurgya tündérre és manóra gondolok, sokkal inkább hétköznapi csodákra: szentjánosbogár rajzásra, sakálénekre, bagolyhuhogásra. Azért elárulhatom, titkon mindig reménykedtem abban, hogy Szent Iván éjszakáján összefutok Oberonnal és Titániával is, esetleg Puck ugrik elém a bokrok közül - bár jobban belegondolva és Robin pajtás csínytevéseit ismerve, ez utóbbihoz talán annyira nem is ragaszkodom… 

Sosem hittem volna azonban, hogy egyszer majd megélem saját Szentivánéji álmom. Az idei nyárközép pontosan úgy indult, mint a többi: napközben balinhordák és domolykóhadak állták az utam, este pedig egy kiadós szabadtűzön készített vacsora, egy pohár finom bor, s a kényelmes vacok készítésének izgalmas percei következtek. Kis hajóm a part mellé húztam a finom homokra, egy közeli, vízbe dőlt faóriás rég korhadó törzse mellé, s kikötöttem egy fába ékelt, ki tudja milyen rég rozsdásodó kampóhoz. Közben besötétedett, leheveredtem könnyű függőágyamba és bámultam a kavargó vizet. Még egy pohár vörösbor lecsúszott a torkomon, s észre sem vettem, hogy a folyóparti erdő zümmögésére lassan elaludtam... 

Halk beszélgetésre riadtam fel az éjszaka közepén. Egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, de a nyári éjszaka balzsamos illata és a víz csobogása gyorsan visszarántott a valóságba; kíváncsian ültem fel a függőágyban. A homokpad mellett jókora ladik horgonyzott, benne – lámpájuk fényénél jól láttam – két horgász ült; egy idősebb és egy fiatalabb. Néha megcsobbant a víz, szép paducokat húztak ki a homok végéről. 

- Laci múlt héten három kilós márnát fogott itt. – dörmögte az öreg. 

- Kukoricával? – érdeklődött a fiatalabb, aki a fia lehetett. 

- Fenét. Sajttal! 

- Laci bácsi mindig is mázlista volt… 

Hallgattak egy sort, a fiatalabb rágyújtott. 

- Azt mondtad, leteszed a cigarettát. Hiányzik még egy infarktus? Múlt héten jöttél haza a kórházból. 

- Sok minden mondok, fater. – mérgelődött a másik, és magára húzott egy kopott pokrócot. – Nem lesz semmi gond. 

Az öreg csak legyintett, majd újabb gyönyörű paducot emelt a csónakba. Fia megunta az ücsörgést, megropogtatta tagjait és pergetőbotot húzott elő az ülés alól. A homok mögötti kavargó vizet célozta meg; a csobbanás előtti halk csörrenésből tudtam, hogy körforgót dobál. Na, azt ugyan dobálhatod itt egész éjszaka! – gondoltam magamban, de még egy gúnyos mosolyra sem jutott idő, mert a fiú botjába mintha villám vágott volna, s az ismeretlen erő szinte keresztbe fordította a lehorgonyzott csónakot. 

- Harcsa! – ugrott fel a csónakdeszkáról az apa. 

- Ha nem egy eltévedt krokodil, akkor igazad lehet. – kontrázott a fiú, s közben megpróbálta a nagy halat a nyílt víz felé terelni, minél messzebb a part menti uszadékerdőtől. Nem volt könnyű dolga, a sokat látott harcsa minden trükköt bevetett, hogy megszabaduljon a felesleges tehertől. 

A fiú két kézzel markolta a nehéz botot, próbálta emelni a jókora súlyt, de a hal kettőt rúgott, majd komótosan elindult, egyenesen felém. Az apa, látva, hogy fia fáradni kezd, nyúlt a bot felé, de a fiatal horgász csak a fejét rázta konok elhatározással, pedig a harcsa már a kimosott partoldal alatt járt, közel a vendégmarasztaló ágas-bogas víz alatti rengeteghez. Következő pillanatban a zsinór már a vízbe dőlt nagy fűz csontvázát reszelte, a fiatal horgász elkerekedett szemekkel engedett neki zsinórt, de ez sem volt elég; a felszerelés megkönnyebbült, a nagy harcsa pedig egy villantóval gazdagabban úszott békésebb tájak felé. 

- Elment. – sóhajtotta a fiú hamuszínű arccal, az apja pedig megveregette a vállát. 

Újra csend lett, itt-ott egy éjszakai paduc dobta fel magát, később egy süllő kaffant a homokon, néha pedig a fiatal horgász sóhajtott bele a sötétségbe. Én csak ültem a függőágyban, néztem a két embert, s egészen meghatott az a hangtalan és szinte észrevehetetlen gondoskodás, amivel az öreg beteg fiát óvta. 

- Ekkora halat.. – sóhajtott újra a fiú, mire apja megszorította a vállát, s éppen válaszolt volna, de sajnálkozásra nem maradt idő, mert az alig száz méterrel feljebb fekvő kövezésen lámpákkal és az elmaradhatatlan sörökkel felszerelt csapat jelent meg. 

- Na, még ezek is… 

Részeg üvöltözés, valaki a kövekhez csapott egy üveget. A fiatal horgász elfelejtette a nagy halat és mérgelődni kezdett; az öreg nem szólt semmit, de tudtam, azon tanakodik, haza kellene vinni a fiát, mielőtt megárt neki a felesleges izgalom. 

- Hát ez…? 

A kövezésen imbolygó lámpák fényénél látni lehetett, amint az egyik suttyó gatyára vetkőzik és a vízbe veti magát. 

- Ez megőrült..! 

Lámpájukkal a vizet pásztázták, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom, mert a srác nem jött fel a fejes után, s tudtam, hogy a víz a kő mögött nagyon mély és tele van embernyi sziklákkal. Néhány pillanattal később, nem sokkal felettünk egy pillanatra előbukkant az élettelen test, az öreg pedig gondolkodás nélkül lerántotta a cipőjét. 

- Kösd el a hajót és indítsd a motort! – kiáltotta és már ugrott is, s úszott egyenesen arra, ahol a vergődő testet sejtette a vízben. Valami isteni csoda történhetett azon az éjszakán, mert fél perccel később már az eszméletlen srác haját markolta, úgy sodródtak lefelé a folyón. A fiatal horgász alájuk motorozott, beemelte mindkettőjüket a csónakba. 

- Beverte a fejét… - lihegte az öreg a csónakdeszkára rogyva. A kövezésen a fiatalokból álló csapat felváltva üvöltött és zokogott, nekem a parton a térdeim citeráztak, a csónakban a fiú pedig könnyes szemmel ölelte meg az öreget. 

- Édesapám… 

 … 

Fordult egyet a világ, a csónak az ázott, reszkető emberekkel, a kő végén kiabáló fiatalokkal együtt eltűnt. Alvajáróként léptem ki meleg nyughelyemből, remegő lábakkal a partra sétáltam; újabb csónak tűnt fel a sötétben, s közvetlenül előttem haladtak el. Ebben is ketten ültek, szintén horgászok, egyikük ütemesen verte a vizet a kuttyogatófával, a másik hatalmas bajusza alatt dudorászott. 

- Ideges vagy? – kérdezte a vizet köpülő ember, míg egy percnyi szünetet tartott. 

- Persze, hogy ideges vagyok, Matykó. Hangos ez a fa… 

Matykó cigarettát vett elő, egy pillanatra fellobbant a gyufa lángja. 

- Megőrültél? – csapta ki kezéből a másik. – Meglátnak… 

Rapsicok – gondoltam magamban. Valamit tenni kellene, hívjam a halőrt? Közelebb húzódtam hozzájuk a sötétben a parti fák közt, közben valami az oldalamba fúródott. Meglepődtem; a rozsdás kampó volt az, a fűz oldalába verve, s az öreg fa is állt még, bár ingatagon, hiszen a folyó kimosta gyökerei közül a földet. 

- Miért látnának? Hogy látnának? – kontrázott közben a másik férfi. – Szerinted puskával kémlelik a magyar oldalt? Elég bajuk van szerencsétleneknek odaát… 

- Persze… - dörmögött a bajszos. - De Torma Jani szerint a tankok Rakitovicánál vannak. Az alig öt kilométer. Ha idelőnek… 

- Lőnek a fenét! – mérgelődött a másik. – Nem foglalkoznak azok velünk. Amit pedig a Torma Jani mond… - legyintett, majd kosarat vett elő az ülés alól. – Vacsorázzunk meg. Attól lenyugszol te is... 

Szalonnát, kolbászt, kenyeret és zöldpaprikát pakoltak a csónakdeszkára terített abroszra, majd komótosan falatozni kezdtek. Bár nemrég vacsoráztam, megkordult a gyomrom a házi finomságok láttán. 

- Dörög az ég. – emelte fel fejét a bajszos. – Fél órával ezelőtt is hallottam… 

Elhúztam a szám, mert esőre igazán nem számítottam, s éppen azon gondolkodtam, hova tehettem a függőágy esővédőjét, mikor felrobbant körülöttünk a világ. Iszonyú, gyomrot és velőt rázó dörrenések, sistergő és fütyülő sorozatok, a lábunk alól, a fejünk fölül egyszerre. Hasra vetettem magam a homokban és üvölteni kezdtem. A két horgász eldobta a vacsora maradékát, s míg egyikük késével eszeveszettem metélte a súlyok köteleit, a másik – szinte önkívületbe esve – próbálta berántani a motort a még lehorgonyzott hajón. Végül – szinte egyszerre – ugrottak be a nyakig érő vízbe és úsztak, egyenesen felém; egy pillanatra felemeltem a fejem, s a két árral küszködő alak mögött újra felrobbant a folyó túlpartja, ahogy a horvát tankok újabb össztüzet zúdítottak az ellenségre. A föld megállás nélkül remegett alattam, s bár tudtam, hogy ez nem lehet a valóság, legszívesebben rohanni kezdtem volna az erdő felé. Közben a két magyar pecás valahogy kivergődött a homokra, s bukdácsolni kezdtek a part felé, egyenesen az öreg fűzfa irányába. Egyszerre kapaszkodtak bele; egyik a korhadt ágakba, másik a kampóba, de megcsúsztak a vizes partoldalban, s ez már sok volt a korhadt matuzsálemnek: hörögve zúgott bele a sekély vízbe. Szerencsére senki sem kerül alá, a két kolléga halálra váltan iszkolt be az erdőbe, én meg hason fekve fogtam be a füleim, hogy ne halljam a halál dalának kakofóniáját… 

… 

 Ám hirtelen csend lett, éjszakai csend, eltűntek a tankok, megszűntek a robbanások. Felettem a fűzfa újra állt, ezúttal fiatalon és délcegen, oldalában ott éktelenkedett a rozsdás kampó. Csend volt, egy pillanatig azt hittem, vége a látomásnak, de a partra vezető földúton megjelent egy fiatal pár: a férfin kopott gúnya, az asszony vállán durva, fekete kendő, kezükben egy-egy szakadt bőrönd. 

- Ott… - mutatott a férfi a folyóra, de akkor már én is láttam a telihold fényében közeledő csónakot. 

Az asszony reszketett, a férfi lopva kémlelt körbe, mint a csapdába esett róka. A holdbéli csónakos a part mellé ért, azzal párhuzamosan, lassan evezett felfelé, s éppen mikor a homokhoz simult volna, valaki az erdőből csak ennyit kiáltott. 

- Most! 

Felkerepel egy géppisztoly, a kopott ruhás férfi földre lökte az asszonyt, feje felett a fűzfát végigszántotta a sorozat. Nyakukba forgács hullott, de a következő pillanatban már a földön feküdtek, hátukon egy-egy megtermett határőrrel. A csónakos eszeveszetten evezett a túlpart felé, az egyik katona utána küldött néhány fütyülő ólomdarazsat, de a hajót elnyelte a sötétség. A kopott gúnyás közben lerázta magáról a rendőrt és rohanni kezdett az erdő felé, ám tagbaszakadt foglyul ejtője utolérte és a földre teperte. 

- Megint maga az, Kormos úr? – csóválta fejét az egyenruhás, aki éppen ebben a pillanatban lépett a tisztásra. – Balogh, bilincselje meg Kormos urat, talán akkor nem ficánkol majd annyira. 

A rendőr a rozsdás kampóhoz bilincselte a férfit, aki szitkozódva próbálta leköpni, s ezért újabb pofont kapott. A tiszt a letepert nőhöz fordult. 

- Emeljék fel! A nő piszkos arcába világított a lámpával. Néhány pillanatig hallgattak, majd a parancsnok intett a katonáknak. 

- Engedjék el! Borcsa, te pedig menj haza. Többet nem szeretnélek meglátni a határon. Megértetted? 

Az asszony sápadtan bólintott, és futni kezdett az erdő felé. A katonák közben kirámolták a bőröndöket, de csak ruhákat találtak benne. Talpra rángatták Kormos urat, és elindultak vele a folyó mellett, felfelé. 

 … 

 Az éjszaka hűvös lett, kelet felé villámlani kezdett, s a villanással együtt eltűnt a megbilincselt férfi, a katonákkal együtt. Két gyerek jött a parton, tizennégy év körüliek lehettek, vállukon horgászbot és egy jókora harcsa. Megálltak fűzfám mellett, körbejárták, a magasabb, hirtelenszőke srác bólintott. 

- Ez jó lesz. 

Kovácsoltvas kampót ütött a fa törzsébe, arra akasztották a halat. Közben beszélgettek. 

- Édesapámtól levél érkezett múlt héten. – kezdte a kisebb. – Harkov mellett állomásoznak, egy ideig ott is maradnak. Bekerítették a szovjeteket, de nekik is vannak veszteségeik. 

- Ő jól van? – kérdezte a szőke, miközben lassan lehúzta a harcsa márványszín bőrét. 

- Jól. De Pali bácsinak ellőtték mindkét lábát, Ferkót meg akna tépte szét... 

Csend. 

- Kopacz Juli is kapott levelet… 

- Hallottam. Szegény Péter… 

Újabb néma villám tépte ketté az eget, az idősebb fiú ijedten bámulta a csillagokat. 

- Vihar lesz… 

A kisebbik a fejét rázta. 

- Én nem megyek haza. Nem bírom otthon. Édesanyám egész nap sír, öreganyám meg károg, mint valami vén varjú. Ha mész, add be a halat hozzánk. – s leakasztotta a harcsát a véres kampóról. A szőke a vizet bámulta, majd megrázta a fejét. 

- Maradok… 

A fűz alatti gödörbe dobták be a horgokat, nadállyal csalizva, közben halkan beszélgettek. Az idősebb fiúnak kapása volt, de a hal nem akadt meg; berki giliszta került a zsinór végére. Újabb tíz perc telt el eseménytelenül, mikor valahol a hátuk mögött zörögni kezdett a tavalyi avar. 

- Szarvas. – szólt a szőke, hátra sem nézve, de barátja csak bámult befelé az erdőbe. 

- Valaki lámpázik… 

Mindketten a sötétbe meredtek, a fény, mint valami Szent Iván éji kis tündér, közeledett feléjük, s nemsokára csapzott kislány lépett a partra, kezében viharlámpa, hajában pókháló és néhány levél. 

- Tudtam, hogy itt talállak, Jancsi. – zihálta, a kisebb fiú pedig riadtan fogta meg a kezét. 

- Mi a baj? 

- Haza kell menned. Édesanyád… 

Sírva fakadt. 

- Édesanyád értesítést kapott… 

 … 

Ismét fordult a világ, de nem állt meg azonnal, hanem forogni kezdett, egyre sebesebben. Előttem rohant a nagy víz, embereket és életeket vitt magával; fájdalmat, szomorúságot, néha kevés örömöt, könnyeket és mosolyt, s hirtelen olyan világos lett, hogy a kezeim a szemem elé kaptam, mert úgy éreztem, megvakulok. Aztán csak füleltem, majd lassan elvettem a kezem az arcom elől; hajnalodott, én pedig reszketve néztem az ébredő nap első lusta sugarait, mert – csak most vettem észre - mezítláb, egy szál fürdőnadrágban álltam a parton. Hajlott hátú öregember közeledett az úton, hátán fűzfavessző köteg, kezében kacor, arcán mosoly. Néha megállt a parti fűzek előtt, végigsimogatta ágaikat, némelyiket levágta és a kötegbe tűzte. Engem nem láthatott, - pedig megérinthettem volna a vállát, ahogy elhaladt mellettem - s megállt előttem a parton. Ekkor vettem észre, hogy homoknak vagy kövezésnek nyoma sincs, a folyó a maga természetes szépségében nyújtózkodott előttem; hihetetlen látvány volt, egy pillanatra még a hidegről is megfeledkeztem. 

Az öregember egy nagyon fiatal fűzfát nézegetett, s bár még nem ütöttek rozsdás kampót a testébe, tudtam, nem lehet más, csakis az én fűzfám. A kosárfonó megsimogatta a csenevész törzset, valamit dörmögött neki – mintha áldást osztana -, majd egy utolsó pillantást vetve a túlpart felé búcsút intett a folyónak. 

Én pedig tudtam, mert tudnom kellett, hogy ez a pillantás valóban búcsú volt, mert nemsokára már idegen népek élnek majd azon a bizonyos túlparton. Persze az öreg kosárfonó ezt nem is sejthette, ahogy nem tudta a kis fűz sem, mert boldogan szívta magába a napfényt és az életet - nekem pedig nem volt szívem elmesélni, mennyi szenvedést lát és él majd meg száz év alatt… 

 … 

 Hirtelen még világosabb lett, egy pillanatra be kellett hunynom a szemem, s mikor újra kinyitottam, ismét a függőágyban feküdtem és reggel volt – Szent Iván éjszakája véget ért... 

A közelben magányos pergető horgász dobált, hangosan köszönt, mikor kikászálódtam nyughelyemből. Beszédbe elegyedtünk, néhány balint és egy szebb domolykót fogott feljebb, s azt mondta, ezt a helyet babonából dobálta meg. 

- Öregapám nagyon szeretett itt horgászni. – mélázott el, és a felső kőre mutatott. – Azt mesélik, ott egyszer kimentett valakit a vízből. Ha jól emlékszem, a vajszlói állatorvos fia volt. Persze lehet, hogy mese az egész… 

Később elbúcsúztunk, megreggeliztem, összepakoltam kevés cókmókom. Hajóm ott ringatózott a vízbe dőlt öreg fűzhöz kötve, mikor eloldoztam, lopva megsimogattam az érdes, halott törzset, s közben végigfutott kezem a rozsdás kampón is. Útnak indultam, elmélázva dobáltam kis fahalam a nagy vízbe, de közben teljesen máshol járt az eszem. Láttam magam, amint idősen, hajlott háttal ugyanitt horgászok majd, bár ez a látomás azonnal eltűnt, amin nem lepődtem meg, hiszen – bármennyi időt is töltök majd a folyón – számára én is egyetlen pillanat leszek csupán. Egy villanásnyi emlék a sok arc és sors közül - de megfordult a fejemben, hogy ha valaki száz év múlva Szent Iván éjszakáján csodát lát, talán én is a csoda része lehetek majd...