Balatoni csendélet

Állok egy balatoni kikötőben és a horgonyzó hajók közé lógatom a kukacom. A kukac valójában egy pici gumihal, apró horgon, rövid és könnyű pergető bot kornyadozik a kezemben; hajnal van, csend, sehol egy ember. Ez utóbbinak kifejezetten örülök, a napközben végigszenvedett kötelező jellegű családi programok alatt találkozok annyival a sétányon, amennyi egy életre is sok.


Még mindig zsibong bennem az öröm, hogy más nem abajgatja a környék halait, mikor - esküszöm, kifejezetten azért, hogy elvegye a kedvem - tagbaszakadt alak lép mellém. 
- Micsinász? - kérdezi, kapásból letegezve, flegmán. A nyelvemen a válasz (Lekváros palacsintát sütök, cimbora, nem látod?), de annyira elkeserít az ürge felbukkanása, hogy visszavágni sincs kedvem. Horgásznék - dünnyögöm, persze nem érti a célzást és továbbra is ott imbolyog mellettem, vagy be van rúgva, vagy agyilag zokni, nem tudom eldönteni. 
- És mivan, mi? - próbálkozik újra, majd az intellektuális kifakadástól kimerülve próbál leülni az egyik virágágyás betonozott szélére. Nem igazán tudom, mire próbál célozni, valószínűleg arra kíváncsi, mit fogtam, de az is lehet, hogy gyenge kötekedési kísérlet részéről. Óvatosan körülnézek, sehol senki, tuti megúsznám, ha a kikötő vízébe dobnám az illetőt. Viszont akkor elijesztem a balinokat; már ha egyáltalán van balin a környéken, mert egyelőre nyomuk sincs a tükörsima vízen. 
- Figyelj má'! - folytatja, s megtoldja egy kiadós böffenéssel. - Van hal?
Majd a választ meg sem várva befekszik a muskátlik közé...


Balatoni csendélet, 2016. Részeg disznó, virágokkal. Monet jut eszembe, aki több száz festményét semmisítette meg a kritikusok miatt, pedig ha tudta volna, hogy a nyerő téma egy balatoni mólón hever...
Mindegy. Óvatosan, mint egy nindzsa, felveszem a táskám és vadmacska léptekkel átlopakodok a kikötő ellenkező oldalára. Ott már horgászik valaki, a varázslat véget ér.


Szerencsére ez a peca csupán bevezetése volt annak a háromnapos horgászmaratonnak, amit erre a hétre terveztem. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy három nap pecát szánalmas dolog maratonnak nevezni, mindenesetre ez jutott - aki a kicsi nem becsüli, az elmehet a búsba. Talán a blog idei tartalmát tekintve sokaknak lejött, hogy eddig nem nevezhető túlságosan produktívnak ez az év; ez főleg annak tudható be, hogy Dráva kisasszony május eleje óta úgy viselkedik, mint egy hisztis picsa, valamint annak, hogy - különböző, egyébként izgalmas okok miatt - nem is igazán tudok komolyan a horgászatra koncentrálni. Legutóbbi kiruccanásaimon volt két kényszerű fürdés, egyszer majdnem kinyírt egy vaddisznó csorda, valamint letörtem kedvenc legyezőbotom spiccét - a mérleg másik oldalán néhány pici domolykó áll. Úgy is mondhatnám, hogy a jin és a jang mostanában k*****a nincs egyensúlyban...


Ez a mai csupán bevezető pecácska - holnap Ferivel (vagy ha jobban tetszik, Sztívvel) nekivágunk műanyag paripáink hátán a végtelen Balatonnak -, de nagyon élvezem, főképp azért, mert egymás után szedegetem csíkos barátaimat. Egy szép kősüllő meglóg a kiemelés előtt (pedig mennyire vágytam rá, hogy megsimogathassak egyet idén is ebből a számomra oly kedves halból), később egy csuka is megtréfál a tizenhatos monofilon, s Murphy halhatatlan törvényei szerint ő minden gond nélkül ki is jön. Végül megérkezik illuminált barátom, befekszik a petúniák közé (szinte hallom, ahogy felsóhajtanak: "Jaj, ne, már megint??"), én meg elindulok haza, mert jóból is megárt a sok.




Aztán hamarosan újabb reggel köszöntött rám, s hajnali ötkör Ferivel ott toporogtunk egy izgalmasnak tűnő móló parkolójában. Célhal: ami jön. Lelkesedés az egekben, kajak a vízen, a tettre kész műcsalik és legyek majd kirúgták a dobozok oldalát. Feri két méret feletti csukával melegített be, míg én arra próbáltam emlékezni, hogyan kell normálisan duplát húzni, közvetlenül a vízszint magasságában ülve. Elhatároztam, hogy ha bellyből ment, kajakból is mennie kell, Feri meg árgus szemekkel figyelt és valószínűleg elkönyvelte magában, hogy aki műlegyezésre adja a fejét, annak nincs ki mind a négy kereke. Már jócskán világos volt, mikor sikerült végre a dobás mellett a horgászatra is koncentrálnom, közben Feri (Ottó bácsi nagyszerű kanalával) kikarmolt egy nagyobbacska csukeszt is. 


Sosem voltam irigy horgász, szerencsére tudok örülni mások sikereinek (az élmény közös, a hal meg úgyis marad a Balatoné), így nem estem kétségbe, bár az egyre erősödő szél miatt még nehezebbé vált a pontos dobás, így abba is hagytam, mielőtt baleset lett volna a kapálózás vége. Közben ígéretes nádöbölbe érkeztünk, s - mint a klasszikus kalandjátékokban - két troll állta utunkat, ellehetetlenítve ezzel a további horgászatot. Nem lövöm le a poént, ha velem végeztél, evezz ár a Steveolson blogra, s olvasd el Feri beszámolóját arról, ami a Belterület Csatája címszó alatt vonult be a históriás könyvekbe...


Szóval ugorgyunk. Feri újra fárasztott, közben én is előhalásztam a pergető botot, hátha sikerül valamit még prezentálni az egyre zavarosodó vízben. Egy szép hal végül megkönyörült rajtam, gúnyos fintorral az arcán megette a noname spinnerbaitet, végre én is elégedett lehettem. Megnéztük még balinékat is, de semmiféle aktivitást nem mutattak, így az egyre szaporodó hullámok elől partra evickéltünk, összepakoltunk és elindultunk haza. 



A szállásra visszatérve egész nap a kudarcom okát kerestem. Este a következő hajnali felvonásra készültem, kajak a tetőre, műcsalis dobozok a csomagtartóba, utoljára a pergető botot tettem be - aztán vettem ki. Majd megismételtem ezt a procedúrát vagy ötször egymás után. Végül mégis otthon maradt, mert az ember fia gyarló lény, szereti a kényelmesebb és könnyebb megoldásokat. Bizony szélben, nádasban, kajakból kanálvillantót dobálgatni mindenképp egyszerűbb feladat, mint húsz méteres zsinórokat lengetni, és tapasztalatból tudtam, hogy esetleges sikertelenség esetén biztosan a pergető táska után nyúlnék - így legalább ez a lehetőség teljesen kilőve, meg kell majd szenvedni a sikerért. 

Még sötét volt, mikor beeveztem, s mire teljesen kivilágosodott, egyetlen halacska nélkül, bánatosan kókadoztam a műanyag szivarban. Kikötöttem az egyik stégnél és a sirályszaros padon ücsörögve megpróbáltam kicsit jobban átgondolni a helyzetet. Hiába szépítjük a dolgot, ezekben a nádöblökben nem tudok normálisan dobni, s ha mégis sikerül, minden második behúzásra hínárt fogok, minden harmadikra ágakat. A víz tiszta, látom magam alatt a hínármezőket, Feri tegnap is a felszín közelében fogta a halakat. Marad tehát az úszó zsinór, rövidebb dobások, lebegő légy, és rövid, alig 30-40 centis monofil előke, végén a dróttal.  Persze abszolút nem bíztam benne, hogy működni fog, s valószínűleg nem is működött volna, de az első behúzásra tekintélyes méretű árnyék követte le a legyem. Úgy meglepődtem, hogy kapásból bevágtam (bár a hal még a sztrímer közelében sem volt), de a lényeg az volt, ahonnan kijött: viszonylag hosszú, de alig fél-egy méter széles kis folyosó a nádban. Ezután kifejezetten ezeket a "nyiladékokat" kerestem (meg is lepődtem, milyen sok van belőlük), nagyon halkan navigáltam elé a kajakkal, és egy lendítéssel mindössze 2-3 bothossznyi zsinóron küldtem be a sztrímert. A szél még nem fújt, így volt idő lassan lebegtetve végigtáncoltatni a csalit a hínárszálak fölött; a piros-ezüstös szálak messziről világítottak a vízben. Talán a harmadik beugróból megfogtam az első csukát, mely nem volt nagy, de alaposan megdolgoztatta a tízes Stickmant.  Elképesztő, micsoda erő van ezekben a balatoni csukákban! Néhány perc múlva megérkezett a tesó, majd rövid szünet után a harmadik, 40-45 centi körüli szépség. 



Feri tegnap mondott valami olyasmi, hogy bizonyos helyeken "nagyon érzi az Erőt". Bár mosolyogtam rajta, tisztában voltam vele, mire akart célozni ezzel. A következő halnál a dobás pillanatától tudtam, hogy valami történni fog, azaz történnie kell (nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én a csorgós domizásnál szoktam ezt érezni bizonyos helyeken és általában bejön), így szinte szuggeráltam a közeledő legyet, ami egyszerűen - minden különösebb ellenállás nélkül - eltűnt egy hatalmas csuka szájában. Örülök neki, hogy évekig sulykoltam magamban a strip-strike használatát és hogy a kezdeti nehézségek ellenére sikerült megszoknom, mert ez a hal valószínűleg a következő pillanatban kiköpte volna a sztrímert, de így megakadt és olyan táncba kezdtünk, amihez képest bármely punk klubban előadott pogó szelíd valcernek tűnne. Kirángatott a nyílt vízre, ott végül tarkón ragadhattam.
A héten egyik közösségi oldalon a tarkófogás és kopoltyúfogás közti különbségekről beszélgettünk, a fotózáshoz bepróbálkoztam ez utóbbival (nem használom túl gyakran), de a koma csapott egyet és fél tenyerem eltűnt a feneketlen torokban...



A szél egyre jobban fújt, egyre nehezebb volt a nyiladékok előtt maradni, így beljebb eveztem a nádas rejtekébe és az egészen kicsi tisztásokat kezdtem vallatni. Hamarosan megérkezett az első jelentkező egy csodaszép, arányos csukesz személyében.


Később az egyik bója mellől olyan irdatlan méretű krokodil követte le a legyet, hogy mozdulni sem mertem a kajakban, újat dobni meg végképp nem. Nem szeretek tippelni, de jóval tíz kilón felül volt, s míg a sztrímer mögött lebegett, folyton azon járt az agyam, hogy ha megakasztom, tuti felborít a hajóval együtt. Jobbnak tartottam, ha meghagyom Ferinek; nyakam teszem rá, hogy ősszel ezzel a hallal riogat majd benneteket a blogján...
Szerénységem jutalmat érdemelt: megint egy nagyobbacska csuka szánta el magát a legyemre, viszonylag hamar megadta magát. Gyors fénykép, majd úgy döntöttem, elég a jóból; a szél is egyre erősödött, s én sem vagyok telhetetlen, gyönyörű reggelt hagyok a hátam mögött. 


Egy dolog azonban nem hagyott nyugodni: balinélmény nélkül megyek haza a Balatonról? Késő délután egy utolsó dobáltam a kikötőben, a már ikonikussá vált Prey 71-el, de még ez sem tudta becsapni az egyébként feltűnően kussoló fenekeszegeket. Csíkos kis barátom búcsúzott el tőlem a többi hal nevében is; nagyon örültem neki, még egy simogatást is kapott a kobakjára. 


Nem maradt más hátra, teljes mellbedobással adtam át magam a családi programoknak (bár akkor is folyton a csukákon járt az agyam); volt fagyizás, borozás, Bodorkázás, vacsoráztunk a Víg Molnár csárdában, egy életre megundorodtunk a tihanyi levendulaillattól, majd elindultunk haza. Ezer köszönet - ismét - Ferinek, akinek az utóbbi évek legjobb balatoni horgászatát köszönhetem - remélem, viszonozhatom neki egyszer, mondjuk egy drávai homokpadon, sok-sok balinnal és domolykóval... 

Megjegyzések

  1. Sajnos/szerencsére elég messze van nekem ez a víz, különben még könnyen hűtlen lennék "Dráva kisasszonyhoz". Aki szerintem inkább vénlány (legalábbis idén így tűnik). Csoda víz, gyönyörű halak, szezonon kívül talán kevesebb agy nélküli lény. Ismét egy jó írás...

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése