A valódi Maclean

Folyó szeli ketté.

Egy cím. Tévedek, nem is cím: inkább fogalom, amit minden valamirevaló műlegyező horgász ismer. Hozzátartozik az alapműveltséghez, ha a kövek közt bukdácsolunk, Brad Pittre (vagy Paulra) gondolunk, téli beszélgetések alatt ebből idézünk, nem a Ponyvaregényből. Norman Maclean könyve, Robert Redford filmje jelkép lett köreinkben. 

Ez teljesen rendben is van.

Kevesen tudják viszont - bár nyilvánvalóan emlékiratok gyűjteményéről van szó -, hogy a történet valóban a Maclean család életét mutatja be; mind a műlegyes életút, mind a szereplők kálváriája, mind a fiatalabb testvér tragédiája megtörtént; Maclean nem színezte ki a sztorit, egészen egyszerűen megírta a család hiteles történetét, melyet 1977-ben Pulitzer díjra is jelöltek. 

Norman Maclean 1902 december 23-án született egy Clarinda nevű városban, Iowában, Clara Evelyn és John Norman Maclean tiszteletes legidősebb gyermekeként, hét éves korában költöztek Missoulába. Életrajzát nem ragoznám tovább, a filmből (szerencsésebbek a könyvből) mindent megtudhatnak, hiszen valószínűleg az egyetlen hiteles "igaztörténetalapján" készült moziról van szó, Redford nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy visszaadja a kor hangulatát és a Maclean család történetét. Apró érdekesség, hogy az írás egy novelláskötetben jelent meg, ennek címe: A River Runs Through It and Other Stories, melyben helyet kapott többek közt a USFS 1919: The Ranger, The Cook And A Hole In The Sky című történet, melyből szintén készült egy film (magyar címe: Az élet sűrűjében).

A lenti fotón látható a valódi Maclean család (bal oldalon Norman, jobb oldalon Paul). A castingos jól megragadta a karakterek lényegét, Tom Skerrit pélául a lehető legjobb választás volt Maclean tiszteletes, Brenda Blethyn pedig Mrs. Maclean szerepére. A szülők egyébként Kanadából emigráltak az Államokba, egykori missoula-i házuk ma presbiteriánus otthon és emlékhely.

Norman valóban a Darthmouth College-ba járt, ahol főszerkesztője lett a Jack-O-Lantern című iskolai lapnak - elődje az a bizonyos Theodor Geisel volt, akit hamarosan Dr. Seuss-ként ismer meg az irodalomkedvelő közönség. Maclean később a chicago-i egyetemen lett az angol nyelv professzora, egészen 1973-as visszavonulásáig, ezek után írta meg a könyvet. 1990 augusztus 2-án halt meg, a film premierjét nem érte meg.  

Jesse Burns is létezett, mi több, végül hozzáment Normanhez, két gyermeket szült neki és vele maradt 1968-ban bekövetkezett haláláig. Jesse ír-skót származású, csendes, vörös hajú lány volt (vagyis cseppet sem hasonlított az őt játszó Emily Lloyd-ra). A könyvben nem - ahogy a valóságban sem - vezetett őrült módon autót a vasúti síneken, ebben Redford szabad kezet kapott az írótól a forgatókönyv írásakor. Paul rajongott Jesse-ért - ahogy a bátyjáért is -, gyakran látogatta meg őket otthonukban. 

Paul: sosem derült fény arra, ki és miért ölte meg a fiatalabb Maclean fiút, bár találgatások - mint mindig - vannak. A tény, hogy Pault agyonverték és testét egy sikátorba hajították, bár a vélemények abban is eltérnek, hol történt mindez. Közeli rokonok állítják, hogy Chicago-ban : Paul ugyanis ebben az időben (1938-ban, azaz 32 évesen halt meg) szintén ott dolgozott és tanult, bár a könyvben is kijelenti: soha nem fogja elhagyni Montanát. Érdekes, hogy Norman Maclean mégis Missoulát írja a tragédia helyszínéül; hogy miért, senki sem tudja. Egyébként munkatársai Pault - amellett, hogy újságírói érdemeit mindenki elismerte - agresszív, ingerlékeny, kötekedő embernek tartották, valamint jókora adósságai is voltak kártyapartnerei felé. A nyomozás alapján feltételezték ugyan, hogy ennek semmi köze nem volt Paul halálához, valószínűleg beleköthetett valakibe, aki erősebbnek bizonyult nála, bár a jobb kezében darabokra tört csontok pont az ellenkezőjére engednek következtetni (tetemes kártyaadósságok felhalmozódásakor ez szokott lenni a "jutalom"). Néhányan belekevertek a sztoriba indián és fekete nőket is, néha még az írót is (a sűrű bocsánatkérések miatt), de az igazság valószínűleg már sosem derül ki. 

A film megszületéséhez egyébként egy elképesztő véletlenre volt szükség: Thomas McGuane és Robert Redford egy western film forgatókönyvét beszélték át, amikor McGuane csak úgy mellékesen megemlítette Maclean könyvét. Redford kíváncsi lett, vett magának egy példányt, majd felkereste az írót. 

Beszélgettünk és nagyokat sétáltunk a chicago-i egyetem campusánál. Örülök, hogy találkozhattam és beszélhettem vele, csodás időtöltés volt. Nehezen egyezett bele a filmbe, de úgy gondolom, félt attól, hogy megöli valaki a művet, melyre negyven évig készült...

Nem sokkal ezután Maclean meghalt és Redford megrendezte a mozit. Nem titkolt célja volt az is, hogy az emberek figyelmét a nyugati vidékekre terelje, ezzel szorgalmazza azok megkímélését. Sikerült, a könyvben szereplő Blackfoot folyó állapota nagy nyilvánosságot kapott (a filmet különben nem itt forgatták), néhány év alatt sikerült közel eredeti állapotába visszaállítani - nyilván sok millió dollárért - ezt a természeti csodát. Egyébként Redford azt is elérte (természetesen Mr. Pitt segítségével), hogy egyre több nő vett a kezébe legyes botot, mert megigézte őket a műlegyezés szépsége. Hoppá...

John Bailey, a Bailey's Fly Shop tulajdonosa hetekig tréningezett a vízen a hollywoodi főszereplőkkel (akiknek nyilván fogalmuk sem volt a műlegyes horgászatról), elmondhatjuk, hogy remek munkát végzett. Ennek ellenére az első pár nap alatt készült műlegyes felvételeket végignézve neki is az volt a véleménye, hogy valami nem stimmel. Redford, mintha kitalálta volna a gondolatait, csak ennyit mondott: Ez szörnyű! És újra nekiálltak felvenni a jeleneteket. Jason Borger volt egyes jelenetekben Pitt cast-dublőre (ő a River Why című film forgatásánál is segédkezett egyébként), de közben a helyiek között is kerestek "legyes dublőröket", végül csak a nyitó és zárójelenetben is szereplő idős úr került bele a filmbe; arca és eleganciája egy pillanat alatt meggyőzte a stábot.  

Különben Livingstone - ahol a filmet forgatták - kedvelt turistalátványosság lett. Külön guide foglalkozik például azzal, hogy megmutassa az érdeklődőknek azt a sziklát, ahol Pitt az "árnyékdobást" gyakorolta...

Mint minden jó filmben, ebben is megtalálhatók azok a bakik, melyeket csak a legjobb szemű emberkék fedeznek fel: van olyan jelenet, melyben Craig Sheffer háromszor vált orsót, és egyszer még egy trailert húzó kamion is átvágtat a háttérben. Apró időbeli problémák is vannak, hiszen Norman nem találkozhatott John L. Sullivan-el, Paul nem hallhatott Bogartról - ráadásul a szeme színe is megváltozik, mire felnő. Semmi baj, előfordul az ilyen, mi ezzel együtt is szeretjük a filmet. 

Egy biztos: a Folyó szeli ketté több, mint - ahogy hálivúdban hívják - "Redford pecafilmje". Legalábbis számomra - számunkra - többet jelent. Írhatnám, hogy három akadémiai díjra is jelölték (Legjobb fényképezés, Legjobb zene, Legjobb forgatókönyv adaptáció), de ez sem lényeges különösebben. Amikor megnézem - és ez viszonylag gyakran fordul elő - a képernyőn keresztül visszajön az érzés: miért szeretünk a vízparton lenni, miért érdemes mindent hátrahagyni, hosszú kilométereket utazni, fagyban-melegben a vízben állni...

I am haunted by waters.