Májuselseje

Mi az igazán nagyszerű a blogolásban? Nem titok: azt írok le, amit akarok. Lehetőségem és jogom van kifelejteni a kínosabb részleteket, kiemelni és kiszínezni az élményeket, azaz manipulálni a nyájas Olvasót! Senki ne dédelgessen hiú ábrándokat, ez így működik mindenhol a horgászmédiában, blogon, weben, tévében egyaránt, nagyon ritka az őszinte megjelenítés. Csak a szépet és csak a jót, mert arra kíváncsi mindenki. Sajnos ez olyan csalfa illúziót kelthet másokban, hogy a blogger/tévés/celeb jó horgász, vagyis "profi", hiszen minden alkalommal ontja a halakat, meséi vidámak és felhőtlenek, mint a nyári égbolt, s úgy általában egy minden jóval megáldott ipséről van szó. Pedig ha tudnátok, milyen messze jártok a valóságtól...!
Hol is kezdjem? Talán itt: nyolc évvel ezelőtt fertőződtem meg végérvényesen a balinhorgászattal. Előtte is szerettem ezt a halat, de azóta ha lehet, legszívesebben őket keresem minden túra alkalmával. Emlékszem, májuselseje volt, tilalom vége, a hajnal gyönyörűen hasadt a Pécsi tó felett, én pedig benn ültem gagyi kis bellymben, kezemben - ha jól emlékszem - Jaxon legyezőbot, a zsinór végén fehér gurgler...és vártam a rablásokat. Nem kellett csalódnom, rommá fogtam magam fenekeszegből. Balinok, szemerkélő eső, langyos víz, kakukkszó: soha nem felejtem el azt a reggelt, elég volt ahhoz, hogy májuselseje egészen más megvilágításba kerüljön, mint ünnep. Hosszú évekig ugyanezen a napon minden hajnalban ott ültem ugyanazon a vízen és vártam a balinokat, s hosszú évekig mindig megkaptam, amit akartam (azaz balinok, szemerkélő eső, langyos víz, kakukkszó). Tavaly megszegtem a fogadalmam, Suszterbogár társaságában a Dráván ünnepeltem; szintén jól sikerült májuselseje volt,  balinok, langyos víz, kakukkszó (eső nuku).


S elérkezett az idei év. Napokig töprengtem, mi legyen a mai, az ünnepi program, s bár az előrejelzés durva esőt meg szelet ígért, próbáltam optimistán szemlélni a fejleményeket. Végül ismét a Dráva és egy ősszel már meglátogatott homokpad lett a győztes, én pedig alig aludtam valamit, úgy vártam a hajnali ébredést. 
Annak ellenére, hogy hatkor már a töltésen autóztam, még nyolckor sem ért vizet a kiválasztott légy. Történt ugyanis, hogy nem találtam az ominózus homokpadot. Aki ismeri a Drávát, tisztában van azzal, hogy közel sem elképzelhetetlen jelenség ez; egészen egyszerűen eltévedtem az erdőben, méghozzá nagyon, s így utólag ráguglizva valószínűleg a partra is rossz helyen mentem le. Sebaj, mondaná az átlaghorgász, attól még lehet pecázni ezeken a placcokon is. Sajnos az ominózus partszakaszt kilométereken keresztül borította csalán, szeder, inda, ág és bog, éppen elég volt ezeken átvergődni - szinte hallottam, ahogy vadiúj mellesem visítva adja meg magát egy-egy vendégmarasztaló ágnak -, a horgászatra gondolni sem lehetett. Persze csak mentem és mentem, minden belógó fa mögött ott sejtettem a homokot, de újra csalódnom kellett, közben szúrt a tüske, csíptek a bogarak és patakokban folyt rólam a víz. Bushcraftos tájékozódási túrának vagy extrém aerobiknak kiváló lett volna, csak éppen számomra ezek közül egyik sem volt cél. Végül mikor egyértelművé vált, hogy nem lesz itt semmiféle homok, ledobtam magam a fűbe és lógó nyelvvel bámultam a vizet; ekkor vettem észre, hogy egész pofás helyre kerültem. Néhány bedőlt fatörzs között lelassult a folyó, jókora szakaszon lepakolt egy csomó homokot, ahová gázlóval be tudok menni. Csak azt az öt-hat méter széles iszapos-sáros partoldalt kell túlélnem és horgászhatok is...
Az első lépésnél semmi gáz nem volt, viszont a másodiknál megbotlottam egy kiálló ágba és hatalmas csattanással tíz pontos hasast dobtam a büdös fekete sárba. Hosszú percekig találékonyan szitkozódtam, miközben az iszapot próbáltam eltávolítani a mellesről (és -ből), az orsóból és a kabátomról. Mivel nagyobb zajt csaptam, mint egy dagonyázó vaddisznó csorda, kicsit feljebb evickéltem a nyakig érő dzsungelben, újra vízre szálltam - ezúttal sokkal óvatosabban, - felkötöttem kedvenc balinlegyem, s (bármilyen hihetetlenül is hangzik) makulátlan dobást produkáltam.
Új világrekord: négy dobásból sikerült három legyet beszakítanom valami vendégmarasztaló csökbe. Itt már kialakulóban volt egy nagyon gyors agyvérzés, s mivel az utolsó akadó megette vadonatúj polileaderem titánkarikástul, tippetestül, legyestül, az elegáns távozás mellett döntöttem.
Közel egy óra kellett ahhoz, hogy visszaszenvedjem magam az autóhoz. A dühöngés ekkorra apatizmussá enyhült, komoran autóztam vissza a civilizációba. S mivel a tortára mindig bő hab dukál, Pécs legnagyobb rendőrlámpás kereszteződésének közepén az autóm egyszerűen megállt. Néhány vasárnapi autóssal félretoltuk, autómentőt hívtam és hazatérve már savanyú mosollyal fizettem ki a mentésért járó tízezreseket...


Bizony, ilyen volt az én májuselsejém. Csak remélni merem, hogy ez a kirándulás nem az idei évem statisztikáját prognosztizálta, s idővel majd nosztalgikus élménnyé avanzsálódik, amin jókat röhögünk télen a srácokkal a klubban. Viszont holnap azért is megyek megint. Meg holnapután is. Mert volt eső, meleg víz, kakukkszó is az üröm mellett, és már most hiányzik.
És egyébként is: sokkal  több kell ahhoz, hogy egy valódi bloggert megtörjön az élet!

Megjegyzések

  1. Rommá röhögtem magam a végén! :)

    Nekem kicsit jobb volt, de átérzem, mert az idei év nem úgy alakul, ahogy azt reméltem. :)

    VálaszTörlés
  2. Milyen szerencse, hogy nálunk már évek óta ez van! Nincs semmi meglepetés.:)))

    VálaszTörlés
  3. Ez a halandóság nagyon jól esett! :)
    És néha hasonlóságot is találtam.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése