Balinok a ködben

Ezúttal ismét más tollából származó nagyszerű írást olvashattok, jó szórakozást hozzá!

3:30.

Halk madárcsicsergés. 

Megnyomom a gombot, a madarak elhallgatnak. Átsandítok az ágy másik oldalára. Békés szuszogás. A családot nem ébresztették a madarak. Csak az én fülem van „kihegyezve” erre a hangra. 

Kibotorkálok a konyhába, kinézek az alvó városra, de engem a házak és parkoló autók helyett, az égbolt és a szél érdekel. 

Nincs mit néznem. Sűrű köd takar el mindent. Megnyugtat a látvány. 

Húsz perc múlva már robogok végig üres utcákon, a szárazdokk felé. Gyors pakolás, hajó a tetőre, irány délkelet. Az úton senki, ez most jó, haladok. A köd a folyóhoz közeledve egyre sűrűbb. A töltésről már lekapcsolt lámpával gurulok le, sokadszor állok be a szokott helyre. A holtág tükör vize felett gomolyog a pára, állok a parton, egész testemben érzem a hely hangulatát. 

Hangos bőgés riaszt fel merengésemből. Hát ez is elkezdődött már, persze, hiszen jócskán benne járunk az őszben. Na gyerünk, nem meditálni jöttem! Hajót a vízre, minden cucc a helyére kerül a fedélzeten, beöltözök, gázló és mellény fel. Hang nélkül siklok a vízen, pillanat alatt eltűnik a part, csak néhány méterre látok a sötétben és a ködben, kicsit félelmetes, egyben megnyugtató érzés. Hogy is írta István bácsi? „Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.”... 

Lassan evezek. Cikáznak a gondolatok, egyik hozza a másikat. Nem tudok betelni a helyzettel. Korábban is sokat jártam a vízen csónakkal, de ez a műanyag „szivar” teljesen más. Szinte megszokhatatlanul új érzés minden alkalommal, amikor beleülök. Újra az erdő királya zökkent vissza a valóságba. Érces hangjával hirdeti, ő a terület ura. Egy bagoly szólal meg felettem az egyik fa tetején. Késik a hajnal, vagy én jöttem korán. Közben kiérek a folyóhoz, a holtág bejárata már jó pálya, élesítem a fegyverzetet, megindul a vadászat. A parthoz simul a hajó, lélegzet visszafojtva kémlelem a vizet, hallgatom a víz csobogását, hátha megtöri egy rablás a monoton, mégis kellemes hangot. Észrevétlenül világosodik, már a fák és a part sziluettjén kívül, pontosabb részletek is kivehetőek. 

És megtörténik... 

Hangos csattanás a víz felszínén. Szinte megijedek, pedig pont erre vártam. Jó helyen vagyok, repül a wobi. Szép dobás, lassan húzom, nem sietek, a kis fahal remegve közeledik a sodró vízben. Nekem igen tetszik a dolog, a halakat viszont nem érdekli. Második dobás ugyan ez. Lehet, hogy észrevettek...

Várok. Újabb rablás. Tehát még itt vannak. Dobok. Talán még lélegezni is elfelejtenék, ha ez nem lenne automatikus. Semmi. Másik csali kellene. Csak nyugi. Máskor is megette, most is meg fogja. Ide ez a legjobb, a nálam lévők közül. Pont ott jön, ahol kell. Már másik helyet fürkész a szemem, közben persze húzom a wobblert. 

És akkor... BUMM! 

Brutális rávágás szakítja meg a gondolataimat. Elönt az adrenalin, mint mindig, amikor elkapja valami a műcsalit. Ez a pillanat az, amiért ezt az egészet csinálom. Ilyenkor már nem számít semmi. Nincs hideg, nincs meleg, sem éhség, sem szomjúság, nem zsibbad a láb, nem fáj a derék. A hal rohanni kezd, beugrik a sodrásba. Teszi a dolgát, ahogy kell. A zsinór vékony, de erős, így a kapás okozta izgalom lassan lecseng, és nyugodtan fárasztom a halat. Nem kapkodok. Gyönyörű balint emelek a kajakba. Fényképhez még kevés a fény, de nem baj. A lényeget már megkaptam. 

Elengedem. Más színűt teszek fel, ugyanabból a típusból, és várok. Talán nem széledt szét a falka. A küszök már visszaálltak, bizakodó vagyok. Éled a környék, már szól a madárdal. Újabb rablás, de ez messze van. Át kellene állnom oda. Már éppen indulnék, amikor robban a víz az előbbi helyen. Na! Mégis itt vannak. Dobom, húzom. Semmi. Újra. Most járhat ott a wobi, az egyhelyben lavírozó küszök alatt. BUMM! Leírhatatlan érzés. Ez a hal kisebb, semmi baj, a kapás ugyanolyan. Hamar a hajóba kerül. Erről már lövök egy képet, igaz egyik kézben tartva a halat, a másikkal a gépet, nem lehet jó képet csinálni. 

Átevezek a másik helyre. Itt egy másik típust szoktam húzni. Talán harmadik dobásra éles ütés, és megindul a hal. Rövid huzavona után lemarad. Szentségelek. Na jó, csak nyugi. Beindul az őrület. Körberabolnak a balinok. A nagy öböl több pontján 10-15 másodpercenként fröccsen a víz. Megszállottként hajigálom a műhalat. Újabb jelentkező. Most nem szarozok a fotóval. Visszateszem, dobálok tovább. A nap már átsejlik a ködön. Világos van. Már nem tart sokáig a nagy zabálás. Rövidesen halat akasztok, majd még egyet. Ezek már a megszokott fél kiló körüli példányok, a nagyokat már nehéz átverni. A fárasztások zaja és a több fény már óvatossá teszi őket. Még van egy kapásom, de nem akad. Mindegy. Ezen most nem bosszankodom. A reggeli véget ér.

Én viszont csak most veszem észre, hogy éhes és szomjas vagyok. Kievezek, jól esik nyújtózni egyet. Nézelődök, fotózok, immár verőfényben. A fák hamarosan őszi színekbe öltöznek. Megszűnt a külvilág erre a két órára, most jutnak eszembe először az otthoniak, biztosan ébredeznek. Elhatározom, hogy kimegyek az élőre. Kisiklik a hajó a kő mögül. Véget ér a sétagalopp, ahogy elkap a sodrás. Keményen húzom, de csak lassan haladok. Szeretem ezt a „küzdelmet”. A folyó csodaszép, mint mindig. Nem hiszem, hogy van ember a világon, akivel cserélnék. Elérem az első kövezést, hirtelen ötlettől vezérelve tovább megyek. Másfél kilométer után kikötök a következő kőnél, pihegek, iszok, kémlelem a vizet. Rablás nincs. Felteszek egy mélyre törő wobit, lassan húzom a kő mellett, hogy ne jöjjön túl mélyen. Csukát remélek, bár előkét nem tettem. Nem kell aggódnom, nincs érdeklődő. 

Csali csere. Feljebb próbálkozom. Kölyök balint terelek a fedélzetre. Csendes a kő környéke, így csorogni kezdek. Élvezem, ahogy visz a víz. Az első kőnél megállok, amúgy becsületből dobok néhányat, de ez már nem vadászat, csak pihenés. Tovább csorgok, majd a befolyóhoz érve, a reggeli csaták színhelyén, dobálok egy fél órát. Nincs jelentkező. Nem bánt a dolog, már megkaptam, amiért jöttem. Visszazökkenek a „mindent időre csináló ember” világába. Bágyadtan visszaevezek a kocsihoz, Kikötés, pakolás. Szomorúan, de elégedetten indulok haza. 

És tudom, hamarosan visszatérek.

Lenthy László