Misi

Fekete István egyik horgásztémájú elbeszélése következik, tekintettel a közeledő szezonra, szokás szerint tele a víz, a Természet és az emberek szeretetével.

Misi kukacot árult a Duna-parton, azaz gilisztát, tejeskukoricát és piócát, sőt lótetűt. Ez a lótetű azért lótetű, mert akkora, mint egy ló – tetű viszonylatban –, életében nem látott lovat, mert a föld alatt tartózkodik, és a melegágyak palántáinak gyökerét rágja. De Misi lótetűt is árul, mégpedig olyan árfolyamon, hogy a legtürelmesebb horgászok is (ezzel pedig sokat mondok) felhördültek, mielőtt megvették, mert mindenki tudja, hogy a horgon evickélő lótetűtől a harcsák megőrülnek, annyira szeretik. Hogy mit szeretnek ezen a ronda férgen, örök titok marad, mert a harcsák nem beszédes természetűek.

Misi tehát árulta ezeket a csalétkeket, és mindig csalhatatlan ösztönnel jelent meg a kellő helyen és időben. Volt azonban úgy is, hogy az üzletet mozgatni kellett. Ilyenkor Misi megállt a kiválasztott áldozat háta mögött, szerényen és némán.

– Nincs kapás – sóhajtotta a horgász bizonyos idő múlva –, nem harap a hal...
– Harap, csak nem kukoricára – mondta Misi –, Balog bácsi háromkilós potykát fogott az előbb...
– Mivel?
– Gilisztával.
– Azt éppen nem hoztam...
Misi erre nem válaszolt, csak szépen, nyugodtan kivárta a horgászban csírázó gondolatok megérését.
– Ráérnél, kisfiam?
– Itt dolgozok a kertben... a nagyapám kertjében.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ebből az egész diskurzusból valóság a kert és a nagyapa. Balog bácsi és a háromkilós ponty nem létező szellemanyagok, míg az, hogy Misi a kertben „dolgozik”, csalóka állítmány. Együtt az egész azonban bizalomgerjesztőén hat, és nyilvánvaló, hogy a fiút a munkájától – még ha a nagyapa is a főnök – ingyen felhasználni nem lehet.

– Szednél nekem hamarosan pár gilisztát? Megfizetem.
Az üzlet tehát létrejött. A horgász kicsit sziszereg Misi áraitól, de el van bódulva a nem létező Balog bácsi háromkilós halától, és fizet.

Misi tehát hazudós. Ezt azonban csak a bennfentesek tudják, és azt is, hogy – hogy is mondjam? – Misi lop... sőt – nehéz ezt ilyen keményen kimondani – Misi tolvaj! És ezt nem mi mondjuk barátommal, akik az öreg kertésszel erős barátságban vagyunk, hanem maga a nagyapa, akinek kis kunyhójába húzódunk, ha elered az eső, és meghívjuk halpaprikásra, amihez mi csak a halat adjuk; aztán ő meghív bennünket lecsóra, amihez nem adunk semmit, de mindkét ételt az öreg készíti el, mégpedig felségesen.

– ... pedig az apja múltkor is félig agyonverte – panaszkodott az öreg –, de nem használ az semmit. Sok baj van ezzel a szegény gyerekkel – szomorkodott a nagyapa. – Az apja szombatonként, ha megjön, úgyis tudja, hogy megint van valami Misi rovásán, és csak veszi a pálcát...

Barátom, aki nem válogat a kifejezésekben, később, amikor egyedül maradtunk, erre csak annyit mondott:

– Marhaság. Mert képzeld el – folytatta –, szegény fiú hétfőn elkövet valamit, és szombaton jön az apja, és csihi-puhi! Ez nem büntetés, hanem az, aminek Misi érzi: igazságtalanság! A gyerek igazságérzete fel van rúgva, és a verés csak a bőrét vastagítja, de nem a tisztességérzetét, mert nem is tudja, miért kap ki, hiszen a tettet már régen elfeledte. De majd beszélek én az apával, és kézbe veszem Misit.

És barátom beszélt az apával, és kézbe vette Misit. Barátom ugyanis konok, mint egy öszvér, és ha még azt is mondom, hogy a legkitartóbb horgász, ezzel körülbelül a végtelenség fogalmát jellemeztem. Misi ettől kezdve velünk horgászott, és barátom mézet tett a nyelvére, valahányszor a fiúhoz szólt. Dicsérte, ha kellett, feddte, ha szükség volt rá, de igazságosan és azonnal. Közben cápahalászattal és egyéb tengeri rémségekkel szórakoztatta, hogy Misi úgy hozzánk ragadt, mint kutyához a bojtorján.

– Hallom, apád megint elfenekelt – mondtam egyszer Misinek.
– Nem igaz!
– Hazudsz, Misi.

– Ez a gyerek nem hazudik, azt tudhatod – mondta a barátom, és úgy nézett rám, mint a vasvilla, Misi pedig elpirult. Máskor ismét barátom kívánságára eldugtam egy tekercs zsinórt, és kerestem dühösen.

– Nem te loptad el?! – förmedtem Misire.
Barátom olyan végtelen megdöbbenéssel nézett rám, hogy színészképességeit közvetlenül horgászkiválósága mögé helyeztem.

– Ha elvesztetted azt a zsinórt, kérlek, szívesen állok rendelkezésedre, de azt a leghatározottabban megtiltom, hogy Misit gyanúsítsd. Nem szolgáltatott rá okot, és még azt hiszi, hogy elhisszük róla...

Misi ismét elpirult a nadrágszíjáig, mert akkor már késő tavasz volt, és Misi öltözete a nadrágszíjjal befejeződött.

Most pedig ősz van, és valahol jön a tél, de mi már nem félünk tőle. Barátom a nyarat végigmesélte, Misi lelkesedését puhán meglovagolta, és napfényesen beigazolta, hogy a Misiről terjesztett hírek gyalázatos hazugságok vagy tévedések. Voltak, akik kételkedtek, és voltak, akik elhitték. A gyerek azonban nemcsak hitte, hanem érezte is, hiszen azok a dolgok már olyan régen voltak...

Misi igazán a barátunk lett és becsületes bizalmasunk. Nemrégen kérdeztem tőle, hogy mi lett egyik kis társával, akivel azelőtt sülve-főve együtt volt.
– Nekem nem kell – legyintett –, hazudik, és – tette hozzá bizalmasan suttogva – azt mondják, lop is...

– Csoda ez – mondta egyik este az öreg kertész –, tessék elhinni, csoda: csak azt szeretném tudni, mit csinált ezzel a gyerekkel!
Barátom nézte a tűz mellett ballagó Dunát.
– Szeretem – mondta csendesen.

Ezután már nemigen volt mit mondani, hát csak hallgattunk. A Duna halkan locsogott, apró hullámai jöttek a sötétségből, és mentek a sötétségbe, de a tűz meleg fénye időtlenül ott lobogott a surranó ismeretlen vizeken.