Disztópia?

Egy fonyódi beszélgetés margójára...

Kedvetlenül gurulok a móló időjárásálló kerámia kockáin. Bár kerekes székem a legújabb fajta, legkedveltebb típus, mégis lassan érek ki a végére. Zsolti vár, kezében pergetőbot, szemében a megszokott nyugalom; a víz nyugalma. A régi vizeké. Érdeklődöm, persze már tudom a választ: most sem fogott semmit.

Születésnapot ünnepelünk, ma kilencven éves.
Észrevétlenül elrepültek az évek, megöregedtünk.

Zsolti még dob néhányat, lassan, megfontoltan, persze jelentkező nem akad, mégis, öröm nézni, ahogy a Daiwa Gravo orsó láthatatlan energiaszálán vontatja be a műcsalit. A botba épített mikroszámítógép sem jelez halat a közelben, pedig a mélyben verető, az élő bodorkával hajszálra megegyező csoda a holovizor reklámok szerint minden ragadozó álma...

Bodorka...hol vannak már azok, Istenem, hol vannak kölyökkorom kedvenc halacskái! A compó, az aranykárász, a vörösszárnyú keszeg...a Cyprinia vírus - sok más fajjal  együtt - ezeket a halakat is eltüntette a Balatonból.

- Emlékszel - kezdi mosolyogva - vagy negyven éve micsoda halakat fogtunk még itt! Volt olyan nap, hogy két-három pontyot is akasztottunk. Az megvan, mikor a semmiből varázsoltál elő két balint?

- Te meg alig hittél a szemednek. - bólintok, de már én is vigyorgok. Nem is volt az olyan rég! Harminc vagy negyven év - számít egyáltalán?
- Atya is itt volt. - bámul bele a sötét, élettelennek tűnő vízbe.
Bizony, Atyafi. Talán ötven éves lehetett, mikor egy őszi napon kajakjával beevezett a ködbe, s azóta nem látta senki. Köddé vált.

A móló közepéről Dépé integet, kész az ebéd. Öltöny van rajta most is, gyakran piszkáljuk emiatt; mióta belevágott a sportcipő bizniszbe, mindig kinyalva jár, még horgászni is. Befolyásos ember lett (már amennyire ma egy magyar ember befolyásos lehet Magyarországon), most is hollófekete paróka van rajta, bár a szakálla hófehér. 

A halászlét most kivételesen Bazsi főzi, messziről látom, ahogy forgatja a gőzölgő bográcsot, közben köhög, gyógyszert vesz be. Életének második felében felkapott horgászcikk tesztelő lett, valahol a Viktória tó mellett kapott el egy nyavalyát, azóta sem heverte ki...

Nézem a Balaton északi partján villogó statikus fényeket, acél és szürkeség mindenhol, rég eltűnt a megszokott zöld szín; a Badacsonyból egy apró domb maradt, mert állítólag valami ritka kőzetet talált benne egy messzi keletről érkezett konszern. Bár a Balaton medrét úgyis bővíteni kellett az egyre emelkedő víz miatt, így nincs már Zala folyó, a múlté a Kis Balaton is. A 2034-es magas víz így is lebontotta a fonyódi löszfal nagy részét - a rajta álló házakkal együtt.

- Tegnapelőtt fogtam egy gardát. - folytatja Zsolti, miközben csalit cserél: a Realtek legújabb szilikonhala kerül a gravoszál végére (igazi kis csoda, felismeri a közelben lévő táplálékhalak mozgását és alakját, majd teljesen életszerűen imitálja azokat). - Én is meglepődtem, mikor megmerítettem. Majdnem teljesen egészséges volt, a mellúszója alatt találtam csak egy kisebb burjánzás. Meg a jobb szemén...

Egészséges hal. Évek óta nem láttam ilyet. Mióta rokkantnyugdíjas vagyok, egyre többet horgászok, de szinte csak a kupolák alatti mesterséges tavakban élő koi és eilo pontyok egészségesek, a természetes vizek halai mind valami rusnya betegségben szenvednek. Halat enni? Eszembe sem jutna, mégis sokan teszik, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akarnak éhen halni.

Lassan visszavánszorgunk a szigetre, a halászlé kész (persze nem igazi halból, az UniTesco egyik újabb gazdaságos terméke rotyog benne: szintetikus halpor és ionizált adalékok), Bazsi leveszi a tűzről a régi - talán száz éves is van már! - bográcsot. Nekilátunk, bár egyikünk sem éhes, valami van a levegőben. Persze a füstön meg egy kevés radioaktív anyagon kívül...

Ősz van, de a kikötőben áll még néhány hidroboard, amott egy szőke spiné folyton beszélő hologramja magyarázza, hogy illetékteleneknek vízre szállni tilos. Latyakos, sárga víz lötyög ebben a kikötőben, a közeli keramitgyár ide engedi be a folyékony mellékterméket. Érdekes, szaga nincs, mégis elmegy az étvágyam tőle. Zsolti is abbahagyja az evést és a partra sétál dobálni. Miért? Talán az ő torkában is ugyanúgy gombóc van, mint az enyémben? Bizony, ez a társaság azóta nem jött össze, hogy...

Hirtelen - szinte emberi ésszel fel sem fogható - bevág és fárasztani kezd. Nézünk, mint sügér a csónak alatt (Istenem, sügér: lassan el is felejtem, hogy nézett ki), de egy pillanat alatt mellette terem mindenki. Én persze lemaradva, zümmögő székemmel, de szinte félrelökve mindenkit, mert egyszerűen nem hiszek a szememnek, ahogy a többiek sem: Zsolti egy tökéletesen egészséges kis süllőt emel a víz felett lebegő stégre! Szó bennszakad, hang fennakad: csak bámuljuk a kedves kis halat a sárgán háborgó víz felett, s egyszerűen nem értjük, hogy történhetnek még ebben az embertelen és természetellenes korban ilyen csodák.

Bazsi és Dépé hordóért rohan, Zsolti is hozza féltve őrzött ásványvíz készletét - nem szólok egy szót sem, pedig tudom, milyen drága manapság a tiszta víz -, én meg úgy tartom a kezemben a kis süllőt, mintha porcelánból lenne. Miután óvatosan beleeresztjük a tiszta vízbe (belekerül Bazsi egyik oxigénpatronja is), bevágjuk magunkat Dépé luxusgravójába és nekivágunk a sztrádának.

Hová megyünk? Nem tudjuk. Vizet keresünk, tiszta vizet, ahol a kis süllőnek esélye lehet túlélni, megnőni.

Vagy csupán magunkért és a múltunkért tesszük mindezt?