Fail Fishing

Egy balul sikerült nap

(Részlet a Középfölde elveszett történetei című műből - IGAZ történet alapján)

FIGYELEM! Az alábbi történet szereplői kitalált alakok, minden hasonlóság kizárólag a véletlen műve. Ha valaki mégis velünk azonosítja őket, azonnal perelünk rágalmazásért. - A szerk.

"A Drava folyón két alak evezett felfelé, küzdve az árral, néha-néha kivetették horgaikat a vízbe, s várták a halakat. Egy tünde és egy ember ült a csónakokban: Gaborandíl, a vízenjáró, és Balamír, a kósza. Néhány napja a Bakacsin erdőben összeakadtak egy csapat orkkal: ádáz csata volt, de a két harcos felülkerekedett az ocsmány bestiákon.
- Hallga, tünde uram! - szólt Balamír, kardját törölgetve. - Jól esne most egy kupa bor, és némi kikapcsolódás. Istenemre mondom, nem horgásztam hónapok óta egy kiadósat, leereszkednénk az Andúinon, halat fognánk, s azt vacsorálnánk.
Gaborandíl mosolyogva hallgatta a kósza szavait.
- Sötét alakok járnak azon a vidéken, barátom. No meg - tette hozzá, miközben ivott egy korty vizet kulacsából - messze is van, napokig lovagolnál? Hiszen itt a Megye szélén folyik a Drava, dobjunk két ladikot a vizére, s vessük be horgainkat.
- Bölcsen szólsz, tünde úr! - bólintott Balamír. - Rajta hát!
Bizony, így került a két vándor az áradó folyó habjaira, de sosem hitték volna, miféle út vár rájuk.

Dél felé járt már az idő, de halnak a nyomát sem látták. Balamír a láthatárt fürkészte.
- Elvitte őket az ár, nomeg a víz is túl tiszta. Látsz valamit a távolban tünde szemeiddel, Gaborandíl?
A tünde töprengett.
- Benézhetnénk a Fekete patakra, talán beleakadunk néhány fenekeszegbe, fejérhalba. Persze az út nem veszélytelen: át kell eveznünk a Bakacsinerő vendégmarasztaló fái között. Tünde vagyok, én biztonságban érezhetem magam, egyedül téged féltelek.
- Engem ne félts! - nevetett fel nagy mellénnyel Balamír. - Csak mutasd az utat, a halakat pedig bízd rám.
Elindultak hát zegzugos csatornákon, bokrok és ágak közt bujkálva a kis hajóval, felettük a szürke ég, alattuk ki tudja, milyen mélység. Balamír horgászbotját hirtelen elkapta egy facsemete, s konokul szorította a markában. A kósza megragadta az ágat, szabadította volna ki a drága botot, de az áramlat vitte, vitte tovább a hajót.
- Engedd el! - kiáltotta Gaborandíl rémülten, de már látta, hogy késő: a csónak felborult, Balamír pedig a habokba zuhant. A fedélzetről leszóródó dobozokat (valamint mobiltelefont és fényképezőgépet) azonnal sodorni kezdte a folyó. A tünde elkapott párat, közben a kósza nagy nehezen visszafordította a csónakot, a fedélzetre kecmergett; ruhájából, csizmájából szomorúan csordogált az iszapos víz, s úgy általában lehangoló képet mutatott.
- Hát ez mindennek a teteje! - káromkodott vizet köpködve. - Minas Tirith fehér tornyára mondom: ez az erdő kifog rajtam.
Gaborandíl szelíden mosolygott.
- Nem te vagy az első ember, akit vízbe rántott egy fiatal ent-csemete. S örülj annak, hogy nem a nyakad szorongatta meg; megérezted volna, milyen ereje van egy ekkorka tölgyfának.
Balamír szikrázó pillantást vetett a csemetére, majd belecsapott a vízbe a lapáttal.
- Márpedig akkor sem hagyom, hogy elrontsák a kedvem. Rajta, dalra fel, tünde! Énekelj, attól még talán a Nap is kisüt.
S a tünde csendesen énekelni kezdett:

Túl a vízen, túl a szirtem, hol a sirály szárnyal, 
Magaslik egy hegy,
magaslik egy hegy, 
Ó, Mithrandír, ó, Szarumán, Radagast!
Onnan száll fel a sötét füst, onnan száll a mélyből, 
vertikálisan száll fel, géb alakú felhő,
géb alakú felhő...

Gaborandíl szava elakadt, mert a szétnyíló bokrok közül előcsillant a lélegzetelállítóan szép Fekete patak.

Valahol itt, a patak partján egy domboldalba vájt odúban lakott egy manó. Gonosz, szúrkálódó teremtés volt, minden idejét horgászattal töltötte, és gyűlölt minden élőt, aki csónakkal háborgatta a patak vizét. Most is ott ült a víz felett, kis halat tűzött a horogra, s bevetette a legközelebbi nádfal elé. Közben rájött a szükség, hátravonult az erdőbe könnyíteni magán.
- Milyen helyre kis úszó! - mutatott előre Gaborandíl. - Nem is vettem észre tündelátásommal.
- Pont ilyenre vágytam mindig. - örvendezett Balamír. - Ki is veszem a vízből.
S már evezett is a ritka kincs felé. Ám az úszó nem hagyta magát: hosszú zsinórban folytatódott, s Balamír remélte, hogy hal van a végén: megrántotta, de nem engedett, így addig rángatta, míg valami a vízbe nem csobbant tőle nem messze.
- Vigyázz! - kiáltotta a tünde. - Nem vagyunk egyedül!
A parton a manó toporzékolt, próbálta menteni a botot, orsót, nagyot cuppanva húzta ki a sárból, s közben folyamatosan siránkozott. A két vándor, mivel nem tudta mit tegyen a bocsánatkérésen kívül, jobbnak látta, ha kereket old: Balamír szégyenkezett, Gaborandíl pedig jóízűen nevetett, s erre a nevetésre még a Nap is kíváncsian nézett ki a felhők mögül. A kósza vizes gúnyája gőzölögve köszöntötte a meleget, s gazdája is abbahagyta a reszketést.
De halat még mindig nem fogtak.
Egyre melegebb lett, egyre feljebb eveztek a patakon, s a tünde még mindig az iménti eseten derült.
- Jól megmozgattad azt a manót, barátom. - csapkodta a térdét. - Gondolom, a méregtől vagy felrobbant a feje, vagy visszabújt az odújába, és elő sem jön jövő tavaszig.
S ekkor a közelből varázsütésre hatalmas rablás hallatszott. Egyszerre fordult oda a két fej, egyszerre dobtak a hal búvóhelye felé, s Gaborandíl botja görbülni kezdett, majd motollálni kezdte maga felé a halat.
- Fenekeszeg, de kicsi. - bólintott. - Lesz itt hal, ne félj, kósza! Készítsd a botot, élezd a horgot, hajítsd a csalit...
S rázendített a dalra.

Tenkara, gülüke, wobblerlégy, 
ahová gondolom, te oda mégy, 
Repülök veled, ha akarod, 
s ha otthonhagyod a kajakod...

Előbújtak a halak, sorban fogták őket. Nem nagyokat, mégis jól szórakoztak, s úgy tűnt, szép befejezése lesz ennek a csúnyán indult napnak. Ám az egyik dobásnál Balamír kedvenc botja reccsent egyet és félbetört.
- Jaj nekem, Mória átka szálljon arra a fára! - jajgatott a kósza. - Tönkretette a legszebb vasár- és ünnepnapi horgászbotom. Hasábfát csinálok belőle, úgy éljek én...!
- Ne háborogj, Balamír. - csitította a tünde. - Ez tényleg nem a mi napunk, de jön még törpre troll; horgászunk még mi jót együtt. Ha máskor nem, hát jövő hét végén. Ne bánd a vízbeesést, a manót, a bottörést, hogy nem fogtunk nagyobb halat, hogy egy csomó pénzt kifizettünk benzinre, hogy elázott a mobilod, valamint hogy izomlázunk lesz az evezéstől, mégiscsak szép napot tudhatunk magunk mögött, mert horgászni jó. Tessék, egyél egy lembast - nyújtott a kósza felé egy szalámis tündekenyeret - és békélj meg magaddal.
S hőseink elhajóztak a naplementébe."