A Nagy Kétszívű folyón

"...volt egyszer egy álmom (álomképem), nem olyan Király Luter Mártonos, hanem vizeserdős patakostavas pisztrángos..."- írta Pupa nemrég. Neki ajánlom egyik kedvenc íróm, Ernest Hemingway elbeszélését. Mert mindenkinek van egy hasonló álomképe, a nagy írónak is volt - hasonló az enyémhez -, s ezt írásba is öntötte a maga szófukar módján, ránk bízva, hogy olvassunk a sorok között. Jó szórakozást hozzá!

Reggel, amikor felkelt a nap, a sátorban kezdett átforrósodni a levegő. Nick kimászott a bejáratra akasztott szúnyoghálója alatt, s körülnézett a reggelben. Keze vizes lett a fűtől, ahogy kijött. Nadrágját és cipőjét a kezében hozta. A nap éppen a domb fölött állt. Látszott a rét, a folyó és a mocsár. Odaát pedig a mocsár zöldjében nyírfák.

A folyó tiszta volt, és simán, sebesen suhant a kora reggeli ég alatt. Vagy kétszáz yarddal lejjebb három fatörzs feküdt rajta keresztben. Fölöttük még simábbnak és mélyebbnek tetszett a víz. Nick odanézett: egy halásznyest éppen átment a fatörzseken, és eltűnt a mocsárban. Nicket izgalom fogta el. Izgatta a kora reggel és a folyó. Annyira sietett, hogy szinte reggelizni sem akart; de tudta, hogy muszáj. Rakott egy kis tüzet, és feltette a kávéskannát.

Míg a kannában melegedett a víz, fogott egy üres üveget, s az emelkedés peremén keresztül lement a rétre. A rét nedves volt a harmattól, és Nick szöcskéket akart fogni csalinak, mielőtt a nap még felszárítaná a füvet. Talált is jó szöcskét eleget. A fűszálak tövében feküdtek. Némelyik rákapaszkodott egy-egy fűszálra. Dermedtek voltak s nedvesek a harmattól, és nem tudtak ugrani, amíg a nap meg nem szárítja őket. Nick felszedett néhányat, csak a közepes nagyságú, barna példányokat választotta, és bedugta őket az üvegbe. Meggördített egy fatörzset, s alatta százávall feküdtek a szöcskék, a fa oltalmában. Igazi szöcskemenhely. Nick vagy ötven darab közepes barnát szedett az üvegébe. Míg a szöcskéket szedegette, a többiek lassanként felmelegedtek a napon és kezdtek szétugrálni. Felugrottak, s az ugrásból röpülés lett. Eleinte csak addig röpültek, ameddig a lendületük tartott, aztán leszálltak, s újra megmerevedtek, mintha nem is élnének.

Nick tudta, hogy mire megeszi a reggelijét, már olyan élénkek lesznek, mint máskor. Ha a fű nem harmatos, egy egész napjába telnék, amíg megtölti az üvegét jó szöcskékkel, és sokat még szét is zúzna, ahogy lecsap rájuk a sapkájával. Megmosta kezét a folyóban. Izgatta a folyó közelsége. Aztán bement a sátorba. A szöcskék már ugráltak a fűben, bár még dermedten. Az üvegben, ahol felmelegítette őket a nap, tömegesen ugrálták. Nick egy fenyőágat tett az üveg szájába dugónak. Elég jól elzárta, hogy a szöcskék ki ne ugorhassanak, de azért hagyott utat a levegőnek.

Visszagördítette azt a fatörzset, s tudta, hogy ott minden reggel talál majd szöcskét.

Az ugrándozó szöcskékkel teli üveget letette egy fenyőtönk mellé. Gyorsan összeöntött vízzel egy kis hajdinalisztet, és simára kavarta: egy csésze liszt, egy csésze víz. Egy maréknyi kávét szórt a kannába, kikanalazott a bádögdobozból egy darab zsírt, és rácsúsztatta a forró serpenyőre, hogy csak úgy sercegett. A füstölgő zsírra óvatosan ráöntötte a hajdinapépet. Szétfolyt, mint a láva, a zsír kegyetlenül fröcskölt. Körös-körül a hajdinalepény széle kezdett megszilárdulni, aztán megbarnulni, végül ropogós lett. A teteje lassan pöfögve likacsossá vált. Nick a bámuló lepény alá dugott egy tiszta fenyőforgácsot. Oldalt döntötte a serpenyőt, s a lepény elvált tőle. "Nem próbálom röptében megfordítani", gondolta Nick. Egészen a lepény alá dugta a tiszta forgácsot, és szépen átfordította a másik oldalára. A serpenyőben nagy sistergés támadt.

Amikor elkészült, Nick újra megzsírozta a serpenyőt. Elhasználta az egész hajdinapépet. Még egy nagy lepény lett belőle meg egy kisebb.

Megevett egy nagy lepényt és egy kicsit, almalekvárral. A harmadikra is almalekvárt kent, kétszer összehajtogatta, zsírpapírba csomagolta, és betette az ingzsebébe. Az almalekváros üveget visszatette a hátizsákba, és levágott két szelet kenyeret szendvicsnek.

A hátizsákban talált egy nagy hagymát. Kettévágta, és lehámozta a selymes külső héját. Aztán az egyik felet szeletekre vágta, és hagymás szendvicset csinált. Ezeket is zsírpapírba csomagolta, és betette khakiingének másik zsebébe. A serpenyőt lefelé fordította a rostélyon, megitta a kávét, amely édes volt és sárgásbarna a beletöltött kondenzált tejtől, aztán rendet csinált a táborban. Jó kis tábor volt.

Kivette horgászbotját a bőrtokból, összerakta, s a tokot visszadugta a sátorba. Két kézzel kellett fognia, ahogy fűzte, hogy vissza ne csússzék a súlyától. Nehéz, duplán sodrott zsinór volt. Nick valamikor régen nyolc dollárt fizetett érte. Azért csinálták olyan nehézre, hogy megálljon a levegőben, amikor visszarántják, viszont simán és egyenesen repüljön ki, a súlyánál fogva, hogy a súlytalan csalit is ki lehessen vetni vele. Nick kinyitotta az előkés alumíniumdobozt. Nedves flanell közé csomagolva, összetekerve nyugodtak benne az előkék. Nick még a vonaton nedvesítette meg a flanellt, a hűtővíziből, St. Ignace felé utaztában. Az előkék megpuhultak a nyirkos flanellbélésen; Nick kicsavart egyet, és ráhurkolta a súlyos zsinór végére. Az előke másik végére horgot erősített. Kis horog volt, nagyon vékony és rugalmas.

A horogtartójából vette ki, a botot addig keresztbe fektette a térdén. A zsinórt megfeszítve kipróbálta a görcsöt és a bot rugalmasságát. Vigyázott rá, hogy a horog bele ne vágjon az ujjába.

Megindult lefelé a folyóhoz, kezében a horgászbot, nyakában a szöcskés üveg, szíjra akasztva. Kiemelő hálója egy kampón lógott az övéről. Vállán egy hosszúkás liszteszsák, minden sarkán csücskösre kötve. Madzagja megfeszült a vállán. A zsák hozzá-hozzácsapódott a lábához.

Nick ügyetlennek és ugyanakkor, horgász módra, boldognak érezte magát e sokféle rákötözött felszerelés alatt. A szöcskés üveg a mellén himbálódzott. Ingének zsebeit kitömte az ebédje meg a légytartó doboz.

Belépett a folyó vizébe. Megrázkódott. Nadrágja rátapadt a lábszárára. Cipőtalpán keresztül is érezte a fövényt. A víz emelkedett, hideg volt, megborzongott tőle.

A folyó susogva körülnyalta a lábát. Térdén fölül ért a víz, ahol belelépett. Tovább gázolt a folyóban. A fövény meg-megcsúszott a cipője alatt. Lenézett a lábnyomában támadó örvényekre, és megbillentette az üveget, hogy kivegyen belőle egy szöcskét.

Az első szöcske megugrott az üveg nyakában és kiszökkent a vízbe. Az örvény, amelyet Nick jobb lába kavart, azonnal elnyelte, s csak valamivel távolabb bukkant fel ismét.

Gyorsan úszott lefelé, kapálódzva. Aztán egy köröcske tört át hirtelen a víz sima felszínén, és a szöcske eltűnt. Bekapta egy pisztráng.

Most egy másik szöcske dugta ki fejét az üvegből. Csápjai remegtek. Már kinyújtotta elülső lábait, ugrásra készült. Nick megfogta a fejénél, s vigyázott rá, amíg a karcsú horgot átfűzte az álla alatt, és beszúrta a mellébe, a potroh utolsó ízületéig. A szöcske átkarolta elülső lábaival a horgot, s dohánylét köpött rá. Nick bedobta a vízbe.

Jobb kezében tartva a botot, kiengedte a zsinórt, amerre a szöcske húzta az árral lefelé. Bal kezével segítette le az orsóról, hogy könnyen csússzék előre. Látta a szöcskét a folyó apró hullámaiban. Aztán elvesztette szem elől.

A zsinór megrándult. Nick visszahúzta: feszes volt. Ez az első fogás. Az immár elevenné vált botot keresztben tartva az ár fölött, bal kezével kezdte visszacsavarni a zsinórt. Nick tudta, hogy kis hal. Egyenesen felemelte a botot a levegőbe. Meghajlott, mint az íj.

Látta a pisztrángot a vízben, amint fejével és testével vergődik a hozzá súrlódó zsinór mentén.

Nick bal kezébe vette a zsinórt, s az ár ellen fáradtan kapálózó pisztrángot kihúzta a víz színére. A háta pettyes volt, világos színű, olyan, mint a víz a kavicsok fölött, oldala megcsillant a napon. Nick a jobb hóna alá fogta a botot, előrehajolt, és megmerítette jobb kezét a vízben. Nedves jobb kezével megfogta a szüntelenül fickándozó pisztrángot, kiakasztotta szájából a horgot, és visszadobta a folyóba.

A pisztráng tétován imbolygott az árban, majd leszállt a fenékre egy kő mellé. Nick utána nyúlt, hogy megérintse, könyökig vízbe kellett dugnia a karját. A pisztráng nem mozdult a sebes árban, lent feküdt a fövenyen, egy kő mellett. Amikor Nick ujjai hozzáértek, amikor megérintették a sima, hűvös, víz alatti testet, már el is tűnt, árnyéka nyílként suhant át a mederfenéken.

"Nincs semmi baja – gondolta Nick. – Csak fáradt volt."

Bevizezte a kezét, mielőtt a pisztránghoz nyúlt volna, hogy meg ne sértse a testét borító finom nyálkát. Ha az ember száraz kézzel nyúl a pisztránghoz, valami fehér gomba támadja meg azt a helyet. Évekkel azelőtt, amikor forgalmas folyókon horgászott, s mások is járták előtte és mögötte, Nick számtalanszor találkozott döglött pisztrángokkal, amelyek bolyhosak voltak a fehér gombától, az ár odasodorta őket a sziklához, vagy hassal felfelé lebegtek a nyugalmasabb helyeken. Nick nem szerette, ha idegenek horgásznak azon a folyón, ahol ő. Ha nem tartoztak az ő társaságába, elrontották az egészet.

Tovább gázolt lefelé az ár mentén, térdig benne a folyóban; itt vagy ötven yardon át sekély volt a víz a keresztben fekvő fatörzsek fölött. Nem csalizta fel újra a horgot, a kezében tartotta, úgy gázolt vele. Afelől biztos volt, hogy tudna kis pisztrángokat fogni a sekély vízben, de neki az nem kellett. Nagy pisztráng pedig ilyenkor nem lesz a sekély részeken.

Most mélyebb lett a víz, s metsző, hideg érzés vágott a combjába. Előtte a sima víztükör, a fatörzsek gátja fölött. Sima és sötét, bal oldalt a rét alacsonyabb széle; jobb kéz felől a mocsár.

Nick hátradőlt az ár ellenében, és kivett az üvegből egy szöcskét. Feltűzte a horogra, és ráköpött, a szerencse végett. Aztán lehúzott néhány yardnyi zsinórt az orsóról, és kivetette a szöcskét előre, a sebes, sötét vízbe. Egy darabig úszott a fatörzsek felé, aztán a zsinór súlya lehúzta a csalétket. Nick a jobb kezében fogta a botot, s ujjai között eregette a zsinórt.

Nagyot rándult. Nick visszahúzta, s a bot hirtelen megtelt élettel s veszéllyel, kétrét görbült, a zsinór megfeszült, kiemelkedett a vízből, tovább feszült, nehéz, veszélyes, kitartó erő húzta. Nick érezte, hogy a következő pillanatban elpattan az előke, ha fokozódik a húzás, így hát inkább szabadon engedte a zsinórt.

Az orsó gépiesen visítva kattogott, ahogy a zsinór letekeredett róla, egy szuszra. Túlságosan gyors volt. Nick nem tudta visszatartani, a zsinór repült, s az orsó hangja egyre vékonyabb lett a sebes forgásban.

Mikor már az orsó tengelye is látszott, Nick úgy érezte, izgalmában eláll a szívverése, hátradőlt az ár ellen, amely jeges tűkkel szúrt a combjába, s bal kezével keményen megmarkolta az orsót. Nehezen tudta belenyomni a hüvelykujját az orsó kerekei közé.

Ahogy beleadta az erejét, a zsinór hirtelen megkeményedett, megfeszült, s a fatörzseken túl egy hatalmas pisztráng magasra kiszökkent a vízből. Amikor ugrott, Nick leengedte a bot végét. Leengedte, hogy csökkenjen a feszültség, de hiába: pontosan érezte, melyik az a pillanat, amikor már túlságosan nagy az igénybevétel, túl feszes a zsinór. Hát persze, az előke elszakadt. Tévedés kizárva, pontosan lehetett érezni, mikor száll el minden rugalmasság a zsinórból, száraz lesz és kemény. Aztán elernyedt.

Nicknek kiszáradt a szája, elszorult a szíve, úgy tekerte vissza az orsót. Soha még ilyen nagy pisztrángot nem látott. Az a súly, az a visszatarthatatlan erő, s aztán a tömege, amikor felugrott. Olyan szélesnek látszott, mint egy lazac.

Nicknek remegett a keze.

Lassan tekerte vissza a zsinórt. Ez sok volt, ez az izgalom. Maga sem tudta, mi van vele, úgy érezte, rosszul van egy kicsit, jobb volna leülni.

Az előke ott szakadt el, ahol a horgot rákötötte. Nick megfogta. A pisztrángra gondolt: ott fekszik valahol a fenéken; mozdulatlanul, a kavicsokon; sokkal mélyebben, semhogy fény érné, a fatörzsek alatt, állkapcsában a horoggal. Nick tudta, hogy a pisztráng fogai előbb-utóbb átvágják a horogra görcsölt hurkot. De a horog ott maradt az állkapcsában. Fogadni mert volna, hogy a pisztráng dühös. Hát persze, egy ekkora állat. Micsoda pisztráng. És rajta volt, keményen. Mint a szikla. És akkora is, mint a szikla, mielőtt elszökött. Atyaúristen, mekkora egy hal! Isten engem úgy segéljen, ekkora pisztrángról még csak nem is hallottam soha.

Felkapaszkodott a rétre s megállt, nadrágjából, cipőjéből folyt a víz, a cipője cuppogott. Odament a fatörzsekhez és leült. Egyáltalán nem akarta siettetni az izgalom lezajlását.

Lábujjaival kapirgálta a vizet a cipőjében, aztán kivett egy cigarettát az ingzsebéből. Rágyújtott, a gyufát elpöccintette a sebes vízbe, a fatörzsek alá. Egy pici pisztráng felszökkent a gyors vízzel tovasodródó gyulához. Nick felnevetett. Azért a cigarettát végigszívja.

Ült a fatörzseken, dohányzott, száradt a napon, a nap sütötte a hátát, szemközt a sekély folyó, amint eltűnik az erdőben, bekanyarodik a fák közé, gázlók, csillogó fények, nagy, tükörsima sziklák, a part mentén cédrusok és fehér nyírfák, a fatörzsek átmelegednek a napon, sima a felületük, nincs kéreg rajtuk, jó megtapintani; a csalódás fájdalma lassacskán szétfoszlott. Lassacskán szétfoszlott ez a fájdalmas érzés, amely olyan élesen tört rá, a vállát is megsajdító izgalom után. Most már elmúlt. Horgászbotja ott feküdt a törzseken, s Nick új horgot kötött az előkére, szorosan meghúzta a húrt, hogy kemény görcsbe merevedjék.

Felcsalizta a horgot, fogta a botját, és átment a fatörzsek túlsó végére, ott akart a vízbe ereszkedni, ahol nem volt nagyon mély. A fatörzsek alatt és mögött mély volt, s szinte mozdulatlan. Nick megkerülte a mocsaras parthoz közel fekvő homokzátonyt, s végül elérte a folyó medrének sekély sávját.

Bal oldalt, ahol véget ért a rét, s már az erdő kezdődött, egy nagy szilfa feküdt, gyökerestül kidöntve. A vihar tépte ki, úgy feküdt, gyökerein sárcsomók, fű nőtt közöttük, szilárd partot alkotott a folyó mellett. A víz egészen a kidöntött fa széléig hatolt. Onnan, ahol állt, Nick jól látta, hogy a víz sodrása keréknyomhoz hasonló mély csatornákat vájt a folyó sekély medrébe. Ahol állt, kavicsos volt a meder, és távolabb is kavicsos és sziklás: ahol a fa gyökerei felé kanyarodott, márgás lett, s a mély csatornák között zöld hínárszálak imbolyogtak az árban.

Nick hátralendítette válla fölött a horgászbotot, aztán előre, s a zsinór íve odaröppentette a szöcskét az egyik mély csatornába, a hínár közé. Egy pisztráng ráharapott, és Nick megrántotta a horgot.

A botot messze odanyújtotta a kidöntött fa félé, ár ellen gázolt a vízben, így kényszerítette az alá-alámerülő pisztrángot, a rugalmasan hajladozó bottal, hogy a veszélyes hínár közül kijöjjön a nyílt vizekre. Fogta a botot, vadul törtetett az ár ellen, s húzta magához a pisztrángot. Ficánkolt, de azért jött, a rugalmas bot engedett a ficánkolásnak, néha belecsapódott a vízbe, de mégiscsak hozta. Nick lazított, ússzon lefelé. Feje fölött tartva a botját, odavezette a pisztrángot a háló fölé, aztán kiemelte.

A pisztráng jól lehúzta a hálót, pettyes hátú, ezüstös oldalú pisztráng a hálóban. Nick kivette belőle a horgot; izmos a teste, jólesik fogni, nagy állkapcsa előreugrik; aztán lihegve és botladozva becsúsztatta a hosszú zsákba, amely a válláról csüngött a vízbe.

A zsák száját kinyitotta az ár felé, megtelt, elnehezedett a víztől. Felemelte, alsó része a folyóban maradt, felül minden oldalon kiömlött a víz. S a zsák alján, a vízben, ott volt a nagy pisztráng, elevenen.

Nick most az ár irányában haladt. Előtte a zsák, súlyával belemerül a vízbe, húzza a vállát.

Kezdett meleg lenni, a nap forrón tűzött a tarkójára.

Volt már egy jó pisztrángja. Nem akart sokat fogni. A folyó itt sekély volt és széles. Mindkét partján fák sorakoztak. A bal parti fák kurta árnyékot vetettek a délelőtti napban úszó folyóra. Nick tudta, hogy minden árnyékfoltban pisztrángok rejtőznek. Délután, ha majd a nap átmegy a dombok felé, a pisztráng ott lesz a folyó másik oldalán, a hűvös árnyékban.

A legnagyobbak majd elfekszenek a part közelében. A Fekete Folyón ilyenkor mindig el lehet csípni őket. Mikor a nap lement, mind kiúsztak a sodrásba. Közvetlenül napnyugta előtt, amikor a víz vakítóan ragyogott az utolsó sugarak fényében, az ember biztosra vehette, hogy akárhol kifog egy nagy pisztrángot a folyóból. De akkor csaknem lehetetlen volt horgászni, a víz színe úgy vakított, mint a napfényt visszaverő tükör. Persze, ár ellen azért lehetett, de olyan folyóban, mint a Fekete, vagy ez, bele kell gázolni a mélybe, a folyással szemben, s a víz elönti az embert. Nem, ilyen erős sodrásban nem tréfadolog az ár elleni horgászás.

Nick tovább lépkedett a sekély medersávban, s figyelte a partokat, hol vannak nagy bemélyedéseik. Közvetlenül a folyó mellett egy bükkfa állt, ágai belelógtak a vízbe. Az ár befolyt a levelek alá. Itt biztosan lesz pisztráng.

Nicknek nemigen akaródzott abban a zuhatagban horgászni. Biztos volt benne, hogy belegabalyodik az ágakba.

De azért jó mélynek látszott. Kivetette a szöcskét, úgyhogy elmerült a vízben, s az ár bevitte a lelógó ágak alá. A zsinór megfeszült, és Nick visszarántotta. A pisztráng veszettül csapkodott, félig kint a vízből, a levelek és az ágak között. A zsinór fennakadt. Nick nagyot rántott rajta, és a pisztráng elszabadult. Visszacsavarta a zsinórt, s a horgot a kezébe tartva, tovább ment lefelé a folyóban.

Előtte, közel a bal parthoz, egy nagy fatörzs feküdt. Nick látta, hogy odvas: a folyó hosszában helyezkedett el, a víz simán keresztülfolyt rajta, csak egy kis fodrozódás mutatkozott a fatörzs két végén. A víz egyre mélyült. Az odvas fatörzs teteje szürke volt és száraz. Félig árnyékban állt.

Nick kivette a dugót a szöcskés üvegből: egy szöcske rátapadt. Leszedte róla, feltűzte a horogra és kivetette. Messzire kinyújtotta a botot, úgyhogy az ár bevihette a szöcskét az üres fatörzsbe. Lejjebb engedte a botot, s a szöcske beúszott. Aztán egy nagy rándítást érzett. Megmarkolta a botot, és visszafelé húzta. Azt hihette volna, hogy magába a fatörzsbe akadt bele, ha a húzóerő nem olyan eleven.

Megpróbálta kikényszeríteni a halat a folyóba. Jött, de nehezen.

A zsinór elernyedt, és Nick már azt hitte, hogy a pisztrángnak sikerült megszöknie. Aztán meglátta, nagyon közel, a sodrásban, ahogy a fejét rázza, és igyekszik szabadulni a horogtól. A száját egészen összeszorította, így küszködött a horoggal, a tiszta víz sodrában.

Nick a bal kezével bevett egy huroknyit a zsinórból, azután egy botrándítással megfeszítette, és igyekezett a háló felé vezetni a pisztrángot, de az közben eltűnt, nem látta, s a zsinór csapkodni kezdett. Nick az ár ellen irányította, és hagyta, birkózzék a vízben a bot rugalmasságával. Átcsúsztatta a botot a bal kezébe, ár ellen húzta a pisztrángot, az teljes súlyával nekifeszült, küzdött a bot ellen, aztán Nick hirtelen lemerítette a hálóba. Kiemelte a vízből: jókora félkör a hálóban, csurgott róla a víz; Nick levette a horogról és becsúsztatta a zsákba.

Kinyitotta a zsák száját, és lenézett a két nagy, eleven pisztrángra, amely a zsák vizében evickélt.

Odagázolt az egyre mélyülő vízben az üres fatörzshöz. Átemelte feje fölött a zsákot, a két pisztráng nagyot puffant benne, ahogy kikerültek a vízből, aztán úgy akasztotta fel, hogy a pisztrángok mélyen legyenek a vízben. Végül felhúzódzkodott a fatörzsre, leült, nadrágjából és bakancsából visszafolyt a víz a folyóba. Letette a botot, átment a fatörzs árnyékos végére, és kivette zsebéből a szendvicset. Bemerítette a szendvicseket a vízbe. Az ár elsodorta a morzsákat. Nick megette a szendvicseket, aztán telemerte a sapkáját, hogy igyék belőle, de a víz mind kifolyt, mielőtt még inni kezdett volna.

Hűvös volt az árnyékban, ahogy ott ült a fatörzsön. Elővett egy cigarettát, rá akart gyújtani egy szál gyufával. De a gyufa belesüppedt a szürke fába, s egy kis barázdát vájt belé. Nick áthajolt a fatörzsön, talált rajta egy kemény helyet, s ott lángra lobbant a gyufa. Ült, cigarettázott és a folyót bámulta.

Szemközt elkeskenyedett és mocsárrá változott. Sima lett és mély, a mocsár pedig, úgy látszott, tele van cédrusokkal, egyik törzs a másik mellett, csupa erőteljes ág. Ilyen mocsáron nemigen lehet átkelni. Túl alacsonyan nőnek az ágak. Majdnem a föld színén kellene kúszni, hogy egyáltalán mozoghasson az ember. Nem lehet áttörni az ágak között. A mocsárban élő állatok bizonyára ezért olyanok, amilyenek, gondolta Nick.

Kár, hogy nem hozott magával valami olvasnivalót. Kedve lett volna olvasni. Ahhoz nem volt kedve, hogy tovább menjen a mocsárba. Lenézett a folyón. Egy nagy cédrus ferdén megdőlve átnyúlt egészen a másik partig. Mögötte a folyó beolvadt a mocsárba.

Nick most nem akart odamenni. Viszolygott attól, hogy belegázoljon a mély vízbe, amely a hónaaljáig ér, s nagy pisztrángokat fogjon olyan helyeken, ahol nem lehet partra tenni őket. A mocsárban mindkét part csupasz volt, a nagy cédrusok odafent összehajoltak, a napfény nem hatolt át közöttük, csak foltokban; ott, a sebes mély vízben, a félhomályban, tragikus lenne a horgászás. Igen, a horgászás tragikus kaland a mocsárban. Nicknek nem volt kedve hozzá. Aznap már nem akart továbbmenni a folyón.

Elővette a bicskáját, kinyitotta, és beszúrta a fatörzsbe. Aztán felhúzta a zsákot, belenyúlt és kivette az egyik pisztrángot. A farkához közel fogta meg, ahol nehéz fogni, ha elevenen ficánkol az ember markában, és hozzácsapta a fatörzshöz. A pisztráng megremegett, s nem mozdult többé. Nick letette a törzsre az árnyékban, s a másik halnak is ugyanígy eltörte a nyakát. Egymás mellé tette őket a fatörzsre. Szép pisztrángok voltak.

Megtisztította őket, miután felmetszette a hasukat a hátulsó nyílástól egészen az állkapocs hegyéig. Minden belsőségük, a kopoltyú és a nyelv egyben jött ki. Hím volt mind a kettő; tiszta, sima fejük hosszú, szürkésfehér csíkokban került elő. Tiszta és tömör belsejük egy darabban maradt. Nick kidobta a partra a belsőségeket, hadd találják meg a halásznyestek.

Megmosta a pisztrángokat a folyóban. Ahogy hátukkal felfelé tartotta őket a vízben, olyanok voltak, mintha élnének. A színük még nem fakult el. Megmosta a kezét, és beletörülte a fatörzsbe. Aztán kiterítette a zsákot, ráfektette a pisztrángokat, begöngyölte őket, csomóra kötötte a batyut és berakta a hálóba. A bicskája még mindig úgy állt, a fatörzsbe szúrva. Letisztította a fán és zsebre vágta.

Felállt a fatörzsön, fogta a botját meg az elnehezült hálót, aztán belépett a vízbe és kigázolt a partra. Felkapaszkodott, s nekivágott az erdőnek, az emelkedés felé. Visszaigyekezett a táborba. Hátranézett. A folyó épp hogy látszott a fák között. Lesz még nap elég, amikor a mocsárban is horgászhat.