Jani bácsi emlékére

A következő rövid történetnek nincsen csattanója. Sőt, fordulatokban sem bővelkedik igazán. Csattanni talán majd az ostor fog a VALÓDI bűnösök hátán egyszer, bár erre nagyon kevés esélyt látok. Múlnak az évek és az emberek, de a dolgok nem változnak. Ha pedig igen, akkor is a rossz irányba.

Jani bácsi egyetlen dolognak élt: a horgászatnak. Szemeiben mindig ott tükröződött a vizek csillogása, mintha beleégett volna, keveset szólt, mint a vízi emberek általában, s a közelében mindig enyhe halszag lengedezett, ami nem volt kellemetlen, legalábbis nem annyira, hogy kerülték volna az emberek miatta. Durva kezei közül igazi kincsek kerültek ki, sokan használják talán mai napig azon a környéken könnyű nádbotjait, faragott úszóit, domborúra kalapált támolygó villantóit. Jani bácsi ezermester volt, ráadásul ismerte a környező holtágak minden szegletét, nádcsomóját, köszönőviszonyban állt a legkisebb rókával és a legfiatalabb vízimadárral is.

Mindemellett az öreg mindig szomorú volt. Átnézett az embereken, ha a közelében horgászott valaki, azonnal arrébb evezett, néha napokig nem beszélt senkivel. A faluban suttogták, hogy két gyereke (egy fiú és egy lány) régen a városba költöztek, s azóta sem látogatták meg Jani bácsit; hogy ennek mi volt az oka, senki nem tudta. Persze suttogtak itt-ott bizonyos családi veszekedésekről, sírig tartó haragról, de rejtély maradt, mi igaz az egészből. Mindenesetre a két gyerek (akikből ügyvéd és orvos lett) hamar elfelejtették az öreget, évek óta felé sem néztek. Jani bácsi pedig egyedül maradt, magányosabban, mint eddig bárki ebben a nyomorult világban.

Akkor ismertem meg az öreget, mikor egyszer a közelünkben horgászott a holtágon. Nádbot, libatoll úszó, szép halak. Mikor kievezett a partra, köszönt, de közben rám sem nézett, s mikor elment mellettem, elhúzódott, mintha attól félt volna, megütöm. Szinte szerettem volna megölelni, mint minden hozzá hasonló, apró falusi öregembert, de olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint amikor az ember egy kóbor, kidobott kutyát próbál magához édesgetni. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a kifejezéstelen tekintet. A halőr mesélt nekünk a családról, s a történet megragadt bennem, évekig nem felejtettem el.

Múlt hétvégén - közel tíz év után - újra azon a vízen horgásztunk, s Péter rákérdezett a faluban az öregre.
- A kanyarnál lakott, ugye? A kisöreg...
Bólogattunk.
- Pár éve felakasztotta magát...

Tengtünk-lengtünk a parton, nem találtuk a helyünket, később összefutottunk a halőrrel. Tíz év alatt huszat öregedett ő is, az utóbbi időben annyi szemetet látott és söpört össze a környékbeli vizek partján, hogy szinte belerokkant. Tőle tudtuk meg Jani bácsi szomorú életének a végét.

Évről évre egyre kevesebb hal maradt a vízben. Eltűntek vagy kipusztultak. Persze felelős sehol, de ez már csak így megy ebben az országban. Ami nem dögként végezte, azt BMW-vel furikázó gereblyés tolvajok, vagy szervezett halászgalerik irtották ki. Jani bácsinak nem volt senkije, a nyugdíj, amit kapott éppen elég volt az éhenhaláshoz. Abból élt, amit a víz adott, ha nem fogott semmit, nem evett. De a helyzet egyre rosszabb lett. Végül szinte csak busa maradt a holtágakban, s az egyik szörnyű napon Jani bácsit elkapták egy gereblyéző felszereléssel és egy kis busával a csónakjában.

- Sírva fakadt a kisöreg. - nézett ránk a halőr. - Én pedig visszaadtam neki a botot és a halat...
Bólogattunk, de közben csomó volt a torkunkban. A történetet nem kellett folytatni, már tudtuk, mi lett a vége.

Horgászni alig maradt kedvünk, nézelődtünk, lófráltunk, s végül az öreg régi stégjénél kötöttünk ki. Törött, rothadt gerendák, ingadozó pad, elsüllyedt csónak; ennyi maradt egy Emberből. Csak néztük, s közben a szél a lombok között Jani bácsi emlékére fújta őszi énekét.