Rémtörténetek

„Semmilyen hal nem éri meg a kockázatot!” - írtam egy korábbi bejegyzésemben, s most, visszaolvasva jöttem rá, hogy ez a kijelentésem pontosan fedi a „vizet prédikál és bort iszik” közmondást. Valószínűleg senki nem fürdött annyit akaratán kívül különböző vizekben, mint én, s ezeknek a fürdéseknek az oka kivétel nélkül a vakmerőség vagy a butaság volt. Aki ismer, tudja, hogy szeretek kapkodni, egy ígéretes víz mellett pillanatok alatt elveszítem a fejem, ráadásul ha egy szép rablást vagy szedést veszek észre, azonnal belevetem magam a legismeretlenebb gödörbe is. Ez a tulajdonság két-ballábasságommal kombinálva gyakran életveszélyes szituációkat idéz elő, melyekből eddig kizárólag a vakszerencse mentett ki, s persze mindig megfogadtam, hogy soha többet...

Érdekességképpen szeretnék szemezgetni néhányat a legemlékezetesebb esetek közül, hátha más okul belőlük.

A rendszeres fürdést egészen fiatalon, tizenévesen kezdtem, természetesen akkor, amikor a legoptimálisabb az ilyesmit elkezdeni: novemberben. A vizek háta szépen hártyásodott már, késő délután volt, egyesületi vizünkön senki, mindenki menekült a hideg téli este elől, csak én tartottam ki konokul, ha jól emlékszem, szokásom szerint túlöltözve: melegítőnaci és felső - sapka, kabát, kesztyű sehol. Ismertem egy jó süllőtartást, egy vízbe dőlt fát, melynek törzse alig látszott ki a vízből, ezt készültem azon a délutánon becserkészni. Mártogató cucc, kishal a horgon, óvatosan araszoltam a mohás, csúszós fán előre, ki a nyílt vízre. A cél a fa vége lett volna (szűk 15 méter), de már a felénél beleestem a jéghideg, másfeles vízbe. Pechemet tovább növelte, hogy a következő busz (akkor még azzal jártam pecázni) két és fél óra múlva jött, így futva próbáltam leküzdeni a közel öt kilométeres távolságot. Mire hazaértem, a ruha kongott rajtam, mint egy középkori lovag páncélja, a szám szederszerű árnyalatot vett fel, s azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány.

Később, mikor beköszöntött a műlegyes korszak több esély nyílt arra, hogy elmerüljek a különféle hőmérsékletű és tisztaságú vizekben, szorgalmasan eleget is tettem ennek a feladatnak. Legemlékezetesebb és egyben első legyes búvárakcióm nyáron esett meg, a Baranya csatorna és a Kapos összefolyásánál, az esetnek tanúja volt Domy és Janness, akik a mai napig emlegetik.

Teljesen normális domolykóhorgászat volt, bokáig érő vízben, feljebb szépen szedegettek a nagyobb példányok, gondoltam, megnézem magamnak a helyet. A csatorna középen volt egy sötétebb rész, nagyon nem is figyeltem rá, egyszerűen beleléptem a közepébe. Ezen a részen a Baranya medre mészkőlemezekből áll, amit középen szépen kimosott a víz. Kimosott? Lényegében barlangot vájt a lemezek alá. A fejem felett összecsaptak a hullámok, az víz alsó része pedig elkezdett vinni magával. Az utolsó pillanatban kaptam el a lemezeket, mielőtt berántott volna alá az áramlat. Mai napig hihetetlen számomra is, hogy egy ekkora vízben ilyen eszméletlen mélység és sodrás volt, mindenesetre percekig nem tértem magamhoz. Miután vérnyomásom ismét normális lett, megkerestem Domyt (lekonyuló kalapomból még mindig folyt a víz), és csak annyit közöltem vele, hogy hazamegyek. Kiröhögött.

Aki járt már a Baranya csatornán, tudja, milyen büdös és visszataszító néha az a víz, így nem éreztem magam túl jól. Bónuszként nyakamban lógott apám új videokamerája, zsebemben a fényképezőm és a telefonon, mind gallyra ment az akció miatt. Valószínűleg nem ez volt a leggazdaságosabb horgásztúrám.

Hamarosan megismertem néhány külföldi vizet, köztük igazi kedvencemet, a bosnyák Ribnik folyót. Belekóstoltam a pisztránghorgászatba, a rohanó vízben való kitartó ácsorgásba, az igazi vadvízi műlegyezésbe. Lelkesedésem nem ismert határt, egy szebb pisztráng láttán talán egy helyi barnamedvével is megküzdöttem volna a helyért, mindenesetre az biztos, hogy másokat megszégyenítő mutatványokra is képes voltam, nem létező akrobata képességeimért pedig kárpótolt a gyorsaságom és a kitartásom.

Tavalyelőtt történt meg velem a fent említett vízen ez az eset. Talán néhányan ismeritek a Ribniken a fatelepnél (nem sokkal a pisztrángtelep alatt) azt az egyenes, lassabb szakaszt, melynek partján egy hatalmas fűzfa árválkodik. Jó haltartó hely, életem eddigi legszebb pérjét is ennek a szakasznak köszönhetem, ősszel igazi pérparadicsom. Sajnos a folyó rendesen áradt, mikor megérkeztünk, szentségeltünk is rendesen, de mást nem tehettünk: ha már itt vagyunk, megpróbálunk halat fogni. Szinte a peca legelején beálltam az említett fa elé, a part előtt térdig érő víz fogadott. Az eső és az áradás ellenére láttam egy-két szedést, persze lejjebb, ám a víz arra már nem gázolható, jókora mélységeket rejt. Szörnyülködtem is néha, mikor arra sétáltam: na, ha ide valaki beesik...!

Óvatosan araszolgattam a halak feltételezett rejtekhelye felé, a víz már mellig ért, épphogy nem folyt be a mellesbe. Lengettem bő fél órát, néhány nyifáncás péren kívül semmi nem jött, gondoltam, megpróbálom egy másik szakaszon. Hirtelen elhatározással megfordultam - az agyam már azon járt, hová menjek ezután,- indultam volna, de egy félméteres kőben megbotlottam és előrebuktam a sodrásba.

Nem tudom, milyen mély víz volt a kő mögött, nagyon nem is érdekel, mindenesetre mélyebb, mint én. A melles rekordidő alatt megtelt vízzel, a part méterekre. Állítólag ilyenkor fel kell feküdni a víz felszínére és lebegve eljutni a partig, de ez valami hasonló elmélet lehet, minthogy feküdj le egy támadó medve elé és tettesd magad halottnak. Mindkettő marhaság, az ember ilyenkor nem gondolkodik efféle dolgokon, hanem megpróbál menekülni az egérfogóból. Igazából csak homályosan emlékszem rá, mi történt: valahogy elevickéltem a partig, belekapaszkodtam egy fűcsomóba és nagy nehezen felhúztam magam a szárazföldre. Két legyes dobozom úszott tova akkor, de mit veszíthettem volna, ha...

Talán mostanra, harmincnégy éves koromra kicsit benőtt a fejem lágya, egyre ritkábban mászok bele ilyen helyzetekbe. Mondjuk ez nem tartott vissza idén az Unacon attól, hogy gázlóbot nélkül araszolgassak centinként az egyik zúgón (már a felénél megbántam a dolgot), de büszke vagyok arra, hogy Domy tanácsának ellenére ne játszottam el a Folyó szeli ketté című film csúcspontjának kulcsjelenetét egy megakasztott, hatalmas pisztránggal. Persze így simán megtépett a hal, de életben vagyok és ez a lényeg.