Gerald Durrell: Fogjál nekem Kolóbuszt!

/Részletek/

Az irodám falán futó könyvespolcomon két zömök, vastag, világítóan vörös kötet áll. Ezeket veszem észre először reggel és ezekre vetem az utolsó pillantást esténként, mikor bezárom az ajtót. Nem hagyják, hogy megfeledkezzem róluk.

A Nemzetközi Természetvédelmi Unió által kiadott Vörös Könyvekről van szó. Kihalóban lévő állatok nevei sorakoznak a lapokon - pusztulásukért közvetlenül vagy közvetve, de szinte mindig az ember a felelős. Most még csak két kötet áll a polcon, az egyik az emlősökkel, a másik a madarakkal foglalkozik, de hamarosan érkezik a többi is, hogy beálljon a szomorú sorba: hüllők, kétéltűek, halak, és fák, bokrok meg más növények.

Valamelyik újság riportere egyszer megkérdezett:
- Mondja, Mr. Durrell, tulajdonképpen hány fajt fenyeget a kihalás veszélye?
Odaléptem a könyvespolchoz, levettem a két vastag vörös kötetet, és az ölébe ejtettem.
- Nem tudnám megmondani - feleltem. - Még nem volt bátorságom összeszámolni.
Egy pillantást vetett a könyvekre, aztán rám nézett, őszinte megdöbbenéssel.
- Uramisten! Csak nem azt akarja mondani, hogy ez mind veszélyben van?
- Ez mindössze a fele, jó uram. Csak az emlősök és a madarak.

Láthatóan megrázta, amit megtudott de az emberek nagy többsége még most sem jött rá, hogy milyen tempóban pusztítjuk a világot, amelyben élünk. Mintha egy csomó, méreggel, fűrésszel, sarlóval és puskával felszerelt elmebeteget vagy fejlődésben visszamaradt gyereket szabadítanának egy gyönyörű, bonyolult kertre; lassan, de biztosan kopár, terméketlen sivatag lesz belőle. Több, mint valószínű, hogy az elmúlt hetekben is kipusztult egy emlősfaj, ugyanígy egy-egy madárfaj, hüllő és fa vagy más növény. Szeretném hinni, hogy nem így van, de tudom azt is: ugyanezen idő alatt egy másik emlősfaj, madár, hüllő és növény is egy lépéssel közelebb kerül a feledéshez.

...

Olyan emberektől is kapok levelet, akik nyilván még sohasem használták arra a szemüket, hogy körülnézzenek a világon. Ők csak a számokból értenek. Az ő kedvükért írom le az alábbiakat.

Az észak-amerikai kontinens két jó példával is szolgál arra, mennyire pazarló az ember. Mikor az európaiak felfedezték Amerikát, két, nagy számban előforduló faj is élt itt. Az egyik az észak-amerikai bölény volt. Először a húsáért ölték, aztán már szándékosan irtották, hogy halálra éheztessék az indiánokat, akik nem létezhettek nélküle. A bölény jelentette számukra azt, amit az európai embereknek a búza: az életet. Még a csontok, az irha és az inak is fontosak voltak. A sokak által oly nagyra becsült "Buffalo Bill" Cody egyszer egyetlen nap alatt kétszázötven bölényt ejtett el. A bölények lakta vidékeken keresztülhaladó vonatokon be kellett csukni az ablakokat a rohadó, bomló tetemek bűze miatt, mert abban az időben az állatokat már csak különleges csemegének tartott nyelvük miatt lődözték le, a többit otthagyták, ahol az állat összerogyott. A bölény szerencsére megmenekült a kihalástól, de hol vannak már a milliós csordák, a paták alatt dübörgő préri...

A másik ilyen állat az észak-amerikai vándorgalamb volt. Valószínű, hogy a Föld fennállása óta nem létezett ennél nagyobb lélekszámú madárfaj. Egy-egy csapat a becslések szerint akár kétmilliárd madárból is állhatott: elsötétült tőlük az ég. Annyian telepedtek a nagy faágakra, hogy azok letörtek a súlyuk alatt. Mindenki azt gondolta, hogy az ízletes húsú vándorgalambot egyszerűen lehetetlen kiirtani. Így hát pusztították és pusztították: lelőtték a szülőket, a fészekből elrabolták a fiókákat és a tojásokat. 1869-ben egyetlen helyen hét és fél millió madarat fogtak. 1879-ben Michigan államban egymilliárdot. Olyan sok volt belőlük, és annyira jól szaporodtak...
Az utolsó észak-amerikai vándorgalamb 1914-ben pusztult el a cincinnati állatkertben.
Az ember elég okos, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított. Ez a tény azonban az emberek többségét láthatóan a legkevésbé sem zavarja. Vannak a zoológiának úgynevezett tudorai, akik szerint mindez az evolúciós folyamat része, és az illető állatfaj előbb-utóbb magától is kihalna. Nem is tudnék hevesebben tiltakozni. Pont olyan, mintha vérbankunk lenne és azt mondanánk az embereknek, akik éppen elvéreznek: "Bocs, öregfiú, de nyilván a sors akarta így. Halj csak meg, ha ez a dolgok rendje."

...

Évente hatvan-hetvenezer bálnát pusztítanak el, "dolgoznak fel", ahogy szakkörökben mondják. Szegény tudósok hiába hajtogatják egyfolytában, hogy ez a kizsákmányolás rövidesen egész fajokat pusztít ki, és valószínűleg véget vet a feldolgozóipar létének is. Úgy látszik, a bálnaiparban a jelszó: "Gazdagodj meg még ma, a holnapot pedig egye meg a fene!"

Mindenki felháborodik, ha meghallja, hogy Nagy-Britannia útjain évente kétezer ember hal meg. Ez valóban tragikus, de hányan kapják fel a fejüket, hogy évente kétmillió vándormadár pusztul el az autók miatt? Egy dán tudós által megfigyelt kisebb körzet útjain a következő állatok pusztultak el: 3014 nyúl, 5377 sün, 11 577 patkány, 27 834 különféle kisemlős, 11 1728 madár, 32 820 kétéltű. Ezek az adatok természetesen csak a főutakra vonatkoznak, a mellékutakkal együtt valószínűleg a fentiek háromszorosát kapnánk. Ha emberből halna meg ennyi autóbalesetben, akkora felhördülés támadna, hogy bármelyik hatalmon lévő kormány meghátrálna és betiltaná a gépkocsit; visszatérnénk a lóhoz és a szekérhez. Nem, nem vagyok eleve autóellenes, valami másra gondolok. Ugye értjük egymást?

Ne gondolják, hogy túl sötét képet festek. Egész könyvet tölthetnék meg ehhez hasonló adatokkal, de az is csak egyet bizonyítana: sohasem élt még a Földön - beleértve a repülő hüllőket és az összes modern lényt - telhetetlenebb, meggondolatlanabb és vérszomjasabb ragadozó az embernél. Ráadásul ez egyszerűen öngyilkosság: mikor a Föld elvérzik, meghalunk mi is.

Durrell valószínűleg úttörő volt ebben a témában, gondoljunk bele, ez egy 1972-ben megjelent könyv részlete! Mennyit változott azóta a világ, s mi történt negyven év alatt? A helyzet csak romlott. 
S hogy milyen létjogosultsága van egy ilyen írásnak egy legyes blogon? Nézz körül a magyar vizek partján, nézz szét a magyar vízi emberek között és meglátod.