Tulsó part

Talán néhányan rájöttetek, hogy nem véletlen a cím, ahogy nem véletlen a nemrég bemásolt írás, a Csuka sem; mindkét mű Fekete István tollából való. Ezen írás keretein belül az ő személyének, munkásságának, életének szeretnék tisztelegni; bizony, ő volt az, aki egy életre megszerettette velem a Természetet, az ő "meséi" által értettem meg már kisgyerekkoromban, hogy az állatok velünk egyenrangú lakói a Földnek, az ő történetein aludtam el, ők szórakoztattak el, ha unatkoztam, s legfőképpen neki köszönhetem, hogy szeretem írásba önteni a gondolataim.

Fekete Istvánról nem lehet száraz tényeket közölni, az ő élete sokkal érdekesebb és kalandosabb volt annál, mint hogy évszámokkal és helyszínekkel párszáz karakteren belül letudja az ember, mégis, érdemes megismerni a fontosabb adatokat. A huszadik század elején született Göllében. Ha jártál már valaha azon a vidéken, tisztában vagy vele, mekkora ajándék egy fiatal gyerkőcnek, ha a zöld és a kék ezen somogyi végtelenjébe születik.

Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.

Göllén nem volt nehéz beleszeretni az erdők-mezők élővilágába, s beleszeretni az emberekbe, hiszen a természet szeretetén kívül Fekete István a korabeli íróktól szokatlan humanizmusáról, emberszeretetéről is ismert. Sajnos saját hazájában sem tartják többre a mai napig, mint egy "mesélőt", vagy "állattörténet-írót" - nyilván ehhez köze van a Vuk megfilmesítésének is -, akik nem ismerik erről az oldaláról, olvassák el a Zsellérek című regényt, hihetetlen, mennyi szeretet van ebben a könyvben, amellett, hogy erősen kritizálja a két világháború közötti időszak alakjait, s emiatt a könyv sokáig tiltólistán is volt.

Néztem az embereket, akik vagy nagyon hangosak voltak, vagy nagyon csendesek. A nagyon hangosak minden szavában az volt, hogy itt minden az övék, s a nagyon csendesek emésztő némaságában is az volt, hogy itt minden az övék, mert a hallgatásuk nagyobb volt, mint minden kiáltás.

Huszonhárom évesen az Alföldre költözött, itt végezte el a főiskolát, de honvágyat érzett szülőföldje, a Dunántúl iránt, s hamarosan visszaköltözött ide. Bakócára került, ebben az időben ismerkedett meg a feleségével, majd ismét elfújta a szél, ezúttal Ajkára. A sors ide-oda dobálta az országban, de boldog igazán csak otthon, Göllében és a Dunántúlon volt. Ezekben az időkben tanított is, többek között nagyapám testvérét, aki a mai napig igazi szeretettel gondol öreg mentorára, s természetesen tele van igazi "feketeistvános" történetekkel...

Mert a Vuk szerzője nem csupán író volt, hanem vásott kisgyerek, katona, tanár, mérnök, feleség, apa, szerkesztő, barát, s legfőképpen Ember.

A kiáltások elmúlnak, és elcsattan a káromkodó üvöltés is, de a szeretet simogató lágy szava mindig kísért, mindig susog, mindig igaz és múlhatatlan, mint a nyírfák suttogása, ha nincs is szél, és a nádas titokzatos sóhajtása, ha szellő se mozdul az álmodozó víz felett.

Olvasd el a Lutrát: soha nem felejted el Miklós és Eszti szerelmét, a Nyár és a Tél színjátékát, a vizek világát, olvasd el a Hút: biztosan könnyes lesz a szemed, ahogy megismert és megszeretett szereplői az utolsó két oldalon elvesznek a háború forgatagában, olvasd el a Zselléreket: megtudod, mi az igazi barátság, s végre tisztában leszel azzal, mi a különbség a valóság és aközött a maszlag között, amit az iskolában vertek a fejedbe történelemóra gyanánt. Olvasd el a Kelét, a Vukot, a Bogáncsot, s megérted, miért ragaszkodott annyira a természethez, s miért kell nekünk is annyira ragaszkodni hozzá.

Élete vége felé születtek legnagyobb művei, mint például életrajzi regénye, a Ballagó idő, s talán azt is kevesen tudják, hogy belefogott egy újabb állatregény írásában (mely egy macskáról szólt volna), de csak a bevezetőt írhatta meg, 1970 június 23-án elvitte egy szívroham. Budapesten temették el, de 2004-ben hazahozták Göllére. Én is részt vettem ezen az eseményen...

Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.

Néhány hónapja ismét eljutottam Göllébe, készítettem számtalan képet gyermekkori otthonáról, a sírjáról, ezeket láthatod itt a blogon, s ekkor határoztam el, hogy írok pár szót róla. Talán furának tűnhet egy műlegyes blogon ez a megemlékezés. De ha elolvasol tőle két-három könyvet, azonnal rájössz: egy legyes horgásznak (vagy általában egy horgásznak) azt az utat kell követni, amit ő is követett, s amiért élt és alkotott egész életében.