Patak

Megkínzott patakom murva-partján állok,

a vízben semmi mást, csak pusztulást látok,

nincs nyoma benne már halnak vagy madárnak,

testét rég átadta a fojtó halálnak.

A sárban lábnyomok, emberek ezrei,

rabolni jöttek ők, nem pedig menteni,

kiszívják utolsó cseppét az életnek,

átadva helyüket olajnak, méregnek.

Sikolt a kis patak, senkit sem érdekel,

vízében tört szárnyú kis gólya térdepel,

felette károgva kering a fergeteg,

kis ér a kis patak; halott már, nem beteg.

Utolsókat csobban, húzza még valami,

próbálja valaki életben tartani,

eső kerekedik, vize lassan duzzad,

a kis patak mégis mély álomba szunnyad.

Álmodik korokról, régi szép időkről,

pihenő pásztorról, tiszta levegőről,

cikázó pisztrángról, tavaszi zsongásról,

téli szendergésről, álmodott rontásról...