Clogflyfishing

Lackó beszámolója következik bosnyák túrájukról, fogadjátok szeretettel. Miután a most már szokásosnak mondható februári bosnyák túránk mindenféle okokból elmaradt, idénre le is mondtam erről a kalandról. Hiszen hagyományosan tél végén szoktunk menni, még a kőlegyes nagy roham előtt. Ezért is ért meglepetésként Simi barátom üzenete november közepén, hogy szeretne lemenni Ribnikre két napra. Ahogy sejtettem, Balu, aki tulajdonképpen ezért az egészért felelős, sajnos nem tarthatott velünk, hiszen most fontosabb feladatai vannak holmi legyes „játszadozásnál”. Őszintén szólva semmiféle izgalom nem lett úrrá rajtam a lehetőség hallatán, pedig a korábbi években nagy lelkesedéssel készültem az útra. Úgy voltam vele, nagyon kicsi az esély, hogy összejön a dolog, hiszen ekkor már igazi téli időjárást jósoltak, és nem sok kedvem volt a gyűrűkbe és az orsóra fagyott zsinórral küzdeni, az esetleges csapadéktól megáradt rohanó folyó okozta izgalmakról már nem is beszélve. Így teljes nyugalomma...

Négy jó barát, négy vén horgász elindultak vidáman,  négykerekű járgány gurult ős hetedhét határban. 

Állok egy balatoni kikötőben és a horgonyzó hajók közé lógatom a kukacom. A kukac valójában egy pici gumihal, apró horgon, rövid és könnyű pergető bot kornyadozik a kezemben; hajnal van, csend, sehol egy ember. Ez utóbbinak kifejezetten örülök, a napközben végigszenvedett kötelező jellegű családi programok alatt találkozok annyival a sétányon, amennyi egy életre is sok. Még mindig zsibong bennem az öröm, hogy más nem abajgatja a környék halait, mikor - esküszöm, kifejezetten azért, hogy elvegye a kedvem - tagbaszakadt alak lép mellém.  - Micsinász? - kérdezi, kapásból letegezve, flegmán. A nyelvemen a válasz ( Lekváros palacsintát sütök, cimbora, nem látod? ), de annyira elkeserít az ürge felbukkanása, hogy visszavágni sincs kedvem. Horgásznék - dünnyögöm, persze nem érti a célzást és továbbra is ott imbolyog mellettem, vagy be van rúgva, vagy agyilag zokni, nem tudom eldönteni.  - És mivan, mi? - próbálkozik újra, majd az intellektuális kifakadástól kimerülve próbá...

Közösségi oldalakon egyre gyakrabban találkozhatunk a következő kérdéssel: Sziasztok! Gipsz Jakab vagyok és elhatároztam, hogy idén végre belevágok a műlegyezésbe. Kezdő felszerelést keresek (akár használtan is), a kezdéshez minél olcsóbb, de azért jó minőségű botot, orsót és zsinórt, a limit X forint legyen ( X=10-30 ezer forint - a szerk. megj. ). Kisebb halakkal kezdeném (domolykók), így elég a #4-5-ös osztályú bot. Valaki? Az illetőt ilyenkor többen letámadjuk, és megpróbálunk segíteni neki, ami - kisebb viták és konfliktusok után - sikerül is. Mindenki elégedett, csak a szerencsétlen érdeklődő van még jobban összezavarodva, aminek következményeképp összevásárol egy teljesen használhatatlan szettet.  Éppen ezért elhatároztam, hogy megpróbálok ebben a témában egy összefogó bejegyzést írni - előre bocsátom, közel sem tökéleteset, sem teljeset, sem kikezdhetetlent, mert aki egy icipicit konyít a témához, tudja, hogy ilyet megírni nem csak lehetetlenség, de a végeredmény me...

Egy bosnyák benzinkúton állunk és öt perce röhögünk. Kezemben egy CD-t tartok, amin - sejtéseim szerint - egy szláv celeb agymenései hallhatók, a borítón pedig két meztelen, nőnemű kentaur bámul egymásra szerelmes arckifejezéssel. Ha nem kérnének érte negyven konvertibilis márkát (ami húsz kemény eurónak megfelelő összeg), esküszöm, megvenném, de ennyi pénzt azért nem szívesen adnék ki, annak ellenére, hogy nagy pártolója vagyok a művészetnek. Simi hozzáteszi: ha megveszem, hazáig ezt hallgatjuk majd az autóban, így a maradék lelkesedés is elpárolog, visszateszem a CD-t a helyére. Tíz perccel később megbánom, mert a bosnyák határőrök - valószínűleg Lackó ádáz ábrázatát látva - embercsempészeknek néznek és jól megszívatnak minket. Míg a leállósávban sanyarú sorsunkat várjuk, legalább magunkba szívhatnánk egy kis kultúrát...

Nem is olyan régen a blogra felpakoltam egy nagyobb galériát, remélve, hogy a T. Olvasók igényét kielégíti majd a bemutató. Nem így lett. Kaptam néhány jogos kritikát, amiért mostanában ritkán és kevesebbet írok (természetesen örülök annak, hogy hiányoznak a bejegyzéseim), így nekiveselkedtem egy hosszabb hangvételű szösszenetnek. Közben megérkezett egy antikváriumból a '90-es években kiadott Horgászkalauz sorozat, köztük az anno ronggyá olvasott nagy kedvenccel, az 1992-es kiadvánnyal - Dr. Hunyady Attila borzolta a kedélyeket benne "Vízen járni jó, de..." című írásával. Számtalanszor elolvastam ifiként, így most - több, mint húsz évvel később - rég elfeledett érzéseket keltett bennem a kiadvány. Szinte éreztem azoknak a régi horgászatoknak az illatát, és elő kellett vennem megfakult fényképalbumom, hogy elmélázzak elmúlt kalandokon, elmaradt horgászbarátokon...  Az öreg Hunyadyt az utóbbi években sok támadás érte - az Internet (sok előnye mellett) arra is kiválóa...

Június és július: két olyan hónap, amikor szinte minden a horgászat körül forgott. Nem vicc, alaposan belecsaptam a jóba, volt minden, ami nélkül semmit sem ér az élet. A blog is emiatt lett hanyagolva, gondoltam, majd ömlesztve, együtt képtár formájában felkerül minden; így is lett, parancsoljatok! Jártunk a viharos Balatonon, a drávai füllesztő, szúnyogokkal terhes nyári éjszakában, forró homokpadokon, a Mura völgyében, tenkaráztunk kis patakokon, dobáltunk nagy balinlegyeket és műcsalikat végtelen mennyiségben; ültünk kajakban és kutyagoltunk hosszú kilométereket.  Tonnányi fotó készült ezekről a kalandokról, alaposan szortíroznom kellett, de nem hiszem, hogy kíváncsiak lettetek volna a töménytelen balinra, domira s egyebekre. A képek között vannak "idegenből" származó szépségek is, köszönet ezekért és a közös horgászatokért is Aurélnak, F.Tominak, Sanyinak, Lackónak, DP-nek, Siminek és Ricsinek. 

BigT barátom beszámolója a múlt heti szlovén túráról. Kedd; hajnali fél három. A telefonom ébresztő hangja sokkolóan, szinte áramütésszerűen hasított belém, tudatosítva, hogy kelnem kell. Erőt vettem magamon és egy határozott mozdulattal, úgy „keljfeljancsi” módjára felpattanva már az ágyam szélén is ültem dörgölve a szememből az álmosságot. A szürke hétköznapokban nincs az az Isten, hogy én ezt megtegyem, de most várhatóan olyan felejthetetlen élmény és kaland vár rám, ami már napok óta izgalomba tart. Előző nap délutánja akkurátus pakolással telt, és estére minden csomagom, szerelésem indulásra készen a kocsiban várt, mert ha nem így teszem, tutira itthon hagyok valami fontosat. Fél négykor már ott toporogtam Domy barátom garázsa előtt. Közel tíz perc várakozás után, frissen kipihenve, magabiztos léptekkel jött ki a házból és elkezdett pakolni. Basszus , gondoltam magamban. Én pancser! Otthon úgy pattogtam, mint egy bolha, majd full gázzal keresztülhajtva Pécsen,...