Clogflyfishing

Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki pecás posztot várt a jópár hónapnyi kihagyás után. Ígérem, ami késik, semmiképp sem múlik, de a lenti téma olyan régóta van a bögyömben, hogy ki kell adnom magamból, remélve (tudva), hogy ide értelmes emberek járnak. Elöljáróban érdemes tudni, hogy egy éve elhagytam a várost és amatőr gazdálkodó lettem, ami életem álma volt mindig, így eszeveszettem bújom a szakirodalmat, ami sokszor a "szakértő" közösségi médiában fellelhető csoportokat jelenti...

Egy fonyódi beszélgetés margójára... Kedvetlenül gurulok a móló időjárásálló kerámia kockáin. Bár kerekes székem a legújabb fajta, legkedveltebb típus, mégis lassan érek ki a végére. Zsolti vár, kezében pergetőbot, szemében a megszokott nyugalom; a víz nyugalma. A régi vizeké. Érdeklődöm, persze már tudom a választ: most sem fogott semmit. Születésnapot ünnepelünk, ma kilencven éves. Észrevétlenül elrepültek az évek, megöregedtünk. Zsolti még dob néhányat, lassan, megfontoltan, persze jelentkező nem akad, mégis, öröm nézni, ahogy a Daiwa Gravo orsó láthatatlan energiaszálán vontatja be a műcsalit. A botba épített mikroszámítógép sem jelez halat a közelben, pedig a mélyben verető, az élő bodorkával hajszálra megegyező csoda a holovizor reklámok szerint minden ragadozó álma... Bodorka...hol vannak már azok, Istenem, hol vannak kölyökkorom kedvenc halacskái! A compó, az aranykárász, a vörösszárnyú keszeg...a Cyprinia vírus - sok más fajjal  együtt - ezeket a halakat is eltünt...

Atyafi tegnap este kétségbeesve hívott telefonon: a Drávába torkolló Fekete vízen evezett éppen, kajakjában oszladozó, döglődő halak tömegével. Ismét megtörtént, szinte sorsszerűen a Kaposon történt tragédia után néhány nappal, csak ezúttal ez a kivételes szépségű csatorna vált az Ember újabb áldozatává. Olvassátok Atyafi sorait, aki tud, lépjen az ügyben, ossza, lájkolja, mutogassa, vonja be a médiát, szerveket, embereket. Részemről csak annyit üzennék az illetékeseknek, hogy szüljenek sünt, legalább naponta kétszer, és pont annyi jót kívánok nekik, mint a képen látható szerencsétlen halaknak. 

Történt nemrég, hogy egy városunkban található elhanyagolt, gazos kis kert mellett sétálgattunk a családdal. Szinte égi szózatként hirtelen bődületes üvöltözésre figyeltünk fel: a MÉH telephez hasonlító kert tulajdonosa, egy potrohos ex-bányász címezte nekünk a szidalmakat. Mija f*szt kerestek a kertemnél? - óbégatta elborult aggyal, amire először köpni-nyelni nem tudtam, majd megpróbáltam volna felvilágosítani az illetőt az interperszonális kapcsolatok alapelveiről, de nem érdekelte, tombolt tovább, így otthagytuk, hadd kukorékoljon a szemétdombján.  Hogy miért meséltem el ezt az elbűvölő kis sztorit? Később kiderül. A mai napom nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem: jelenleg éppen a Dráva homokjában kellene hevernem, nyakig betakarózva, várva a hajnalt, de sajnos egy hirtelen jött telefon meghiúsította ezt a tervet. Vigaszképp hazafelé megálltam egy közeli kis patakocska mellett (többször írtam már róla, legutóbb itt ), reménykedve, hogy a kis víz helyzete javult a...

A mai nap mindenképpen fordulópont az emberek életében. Húsvét van, áttérünk a nyári időszámításra, egyeseknek pedig az április elseje jelent némi vigaszt sivár életükben. Bizonyos mértékben számomra is fordulópontot jelent ez az időszak.  Valahogy most érzem úgy, hogy nincs értelme tovább küszködni ebben az elcseszett társadalomban. Nem kell megijedni, nem búcsúlevelet írok, egyszerűen elegem lett a magyar horgászok elbaltázott szemléletéből.  Történt ugyanis, hogy - a milliónyi szemét között - az egyik közösségi oldalon minap megpillantottam egy valódi ékkövet. Helyszín az egyik legjelentősebb természetes vizünk, időpont a ragadozók ívási idejének kellős közepe. Egy vízparti asztalon szépen elrendezve ott sorakozott 5-6 termetes csuka és süllő hullája, mellettük a büszke (és kissé részeg) "horgász", boldog mosollyal az arcán (sajnos a képet nem találom, pedig egész délelőtt ezt kerestem). Ebben nincs semmi meglepő, hülyéből van rengeteg, azonban a képet a feltöltő (...

Az emberi ostobaság bizony határtalan. Bizonyítják ezt az elmúlt hetek történései is, de ne aggódjatok: nem fogok belemenni semmiféle bűnügyi vagy politikai okfejtegetésbe, ezt meghagyom a bulvárlapok lelkes újságíróinak, fantáziáljanak és politizáljanak ők. Mi evezzünk inkább békésebb vizekre; egy - mostanság kifejezetten divatos - "problémára" hívnám fel a figyelmeteket: kis hazáink vizeinek hatalmas és vérszomjas szörnyeire. Mert bizony, ha hihetünk aranytollú publicistáinknak, minden nagyobb folyóban, tározóban, tóban prédára lesve állnak sorban a bizarr ragadozók. Bizony, a harcsáról van szó, ami ugyebár "hazánk legnagyobbra növő ragadozó hala", s mint köztudott, kizárólag emberhúsra feni éles fogait. Legalábbis a szenzációhajhász körmölőbajnokok szerint.   Történt ugyanis, hogy valamelyik internetes bulvárlap oldalán megjelent egy kép, Szörnyeteget fogtak az XY tóból címmel. A csatolt képen egy szerencsétlen harcsa vonaglott a büszke horgász lábai alatt,...

A következő tanulmány a Horgászkalauz '83-as számában jelent meg Hová lettél kedves Siónk? címmel. Nemrég olvastam újra, s úgy gondoltam, megosztom veletek amolyan vitaindítóként. Hol tartottunk akkor és hol tartunk most? Valóban katasztrofális a vizek mai helyzete, vagy javuló tendenciát mutat? Néhai Bicskei Miklós bátyám, akit pedig értőnek fogadhattunk el ebben a témában, hiszen nemcsak cigányzenésznek volt kiváló, hanem horgásznak is közismert, egyszer félnapon át azt bizonygatta többedmagunknak, hogy "uraim, maguknak fogalmuk sincs arról, melyik a legjobb ízű hal? Nem a tavi - az iszapízű. Nem a dunai - az üres. A balatoni se az igazi. Az igazi az a hal, amit a Sióban fogunk". Itt aztán elhallgatott egy pillanatra az öreg és sokkal halkabban igy helyesbített: "fogtunk". Mert bizony már akkorra is múlt időbe került a Sió, mint jó horgászviz. Mostanra meg? - de arról majd alább. "Jön a büdös!" - amikor ez a vészjel, mint valamikor a vére...

Lakóhelyemtől nem messze folyik egy csodálatos kis patak. Kölyökkoromban gyakran jártam erre, de akkor nyoma sem volt benne életnek, még működött a komlói szénosztályzó, a kis patak fekete áradat volt az év minden napján. A helyi bányászatnak azonban befellegzett, s bár életeket tett tönkre a hirtelen változás, egy pozitív hatása mégis lett: a környező patakok megszabadultak a mocsok fojtogató markából. Hosszú évek kellettek hozzá, de a természetes kis víz helyrejött, elszaporodtak benne a domolykók, vízinövények, egy egészen egyedülálló ökoszisztéma jött létre.  Igazi legyes víz...lehetne A víz - az emberi mocskot és szemetet leszámítva - tiszta volt, ez kedvezett a halpopulációnak, a helyi domik brutálisan nagyra nőttek. Kezdő legyes koromban legszebb pecáimat ennek a pataknak köszönhetem. Soha nem akadt olyan horgászat, mikor ne fogtunk volna több fél kilósnál nagyobb halat. Óvtuk is a vizet, mint az életünket, ám a titok mégis kipattant valahogy: megjelentek a "kezez...

/Részletek/ Az irodám falán futó könyvespolcomon két zömök, vastag, világítóan vörös kötet áll. Ezeket veszem észre először reggel és ezekre vetem az utolsó pillantást esténként, mikor bezárom az ajtót. Nem hagyják, hogy megfeledkezzem róluk. A Nemzetközi Természetvédelmi Unió által kiadott Vörös Könyvekről van szó. Kihalóban lévő állatok nevei sorakoznak a lapokon - pusztulásukért közvetlenül vagy közvetve, de szinte mindig az ember a felelős. Most még csak két kötet áll a polcon, az egyik az emlősökkel, a másik a madarakkal foglalkozik, de hamarosan érkezik a többi is, hogy beálljon a szomorú sorba: hüllők, kétéltűek, halak, és fák, bokrok meg más növények. Valamelyik újság riportere egyszer megkérdezett: - Mondja, Mr. Durrell, tulajdonképpen hány fajt fenyeget a kihalás veszélye? Odaléptem a könyvespolchoz, levettem a két vastag vörös kötetet, és az ölébe ejtettem. - Nem tudnám megmondani - feleltem. - Még nem volt bátorságom összeszámolni. Egy pillantást vetett a könyvekr...

Mivel nemrég megemlékeztünk Fekete Istvánról , legyen ez a hónap azoké az íróké, akiket a Természet ihletett műveik megalkotására, s akik a Föld élővilágának védelmét tűzték ki életcélul. Kimagaslik közülük egy brit úriember, aki arról nevezetes, hogy munkásságának ékes bizonyítékaként számos olyan faj maradt fenn, melyekre idővel a biztos pusztulás várt volna. Életének értelme, szellemisége egyetlen idézetével könnyedén leírható: A világ különleges és bonyolult, akárcsak a pók hálója. Ha megérinted egy fonalát, remegése végigfut az összes többi szálon. Mi nemcsak megérintjük a hálót, hanem bele is szakítunk. Gerald Durrell 1925 januárjában Indiában látta meg a napvilágot. Önvallomása szerint már csecsemőkorában beleszeretett a körülötte nyüzsgő flórába és faunába, ám életen át tartó, kihunyhatatlan természetszeretete 1935-ben kezdődött, mikor családjával Korfu szigetére költözött. Gerry itt tette meg első lépéseit, itt bolondult bele s veszett el teljesen Isten nagy állat...

...avagy hová tűnt a cserebogár? Kötöm, kötitek, kötjük a legyeket szakadatlan a véget nem érő téli szünetben, de azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom: soha nem tűnt még ilyen messzinek a téli uborkaszezonban a szép idő. Az ember agyának leghátsó részében még az is megfogalmazódik homályosan: lesz-e valaha olyan nyár, mint a régi, virágillatú, meleg nyarak, lesz-e tartósan emberi vízállás folyóinkon, várnak-e ránk olyan horgászatok, mint régen? S egyáltalán; miért sikerült minden szempontból a legelcseszettebb korba születnünk? Az intelligens emberi faj évszázadok óta keményen dolgozik azon, hogy tönkretegye azt a bolygót, ami otthont adott neki. Úgy néz ki, végre sikerült, hamarosan learathatja munkája gyümölcsét. Véletlenek talán az árvizek? Véletlenek a földrengések? Véletlenek az autoimmun betegségek? Nem, véletlenek nincsenek... Persze vannak kivételek, akik megpróbálják visszafordítani a visszafordíthatatlant. Szélmalomharcot vívnak a többi homo sapiens-el, akik a hátu...