Clogflyfishing

Az emberi ostobaság bizony határtalan. Bizonyítják ezt az elmúlt hetek történései is, de ne aggódjatok: nem fogok belemenni semmiféle bűnügyi vagy politikai okfejtegetésbe, ezt meghagyom a bulvárlapok lelkes újságíróinak, fantáziáljanak és politizáljanak ők. Mi evezzünk inkább békésebb vizekre; egy - mostanság kifejezetten divatos - "problémára" hívnám fel a figyelmeteket: kis hazáink vizeinek hatalmas és vérszomjas szörnyeire. Mert bizony, ha hihetünk aranytollú publicistáinknak, minden nagyobb folyóban, tározóban, tóban prédára lesve állnak sorban a bizarr ragadozók. Bizony, a harcsáról van szó, ami ugyebár "hazánk legnagyobbra növő ragadozó hala", s mint köztudott, kizárólag emberhúsra feni éles fogait. Legalábbis a szenzációhajhász körmölőbajnokok szerint.   Történt ugyanis, hogy valamelyik internetes bulvárlap oldalán megjelent egy kép, Szörnyeteget fogtak az XY tóból címmel. A csatolt képen egy szerencsétlen harcsa vonaglott a büszke horgász lábai alatt,...

/Részletek/ Az irodám falán futó könyvespolcomon két zömök, vastag, világítóan vörös kötet áll. Ezeket veszem észre először reggel és ezekre vetem az utolsó pillantást esténként, mikor bezárom az ajtót. Nem hagyják, hogy megfeledkezzem róluk. A Nemzetközi Természetvédelmi Unió által kiadott Vörös Könyvekről van szó. Kihalóban lévő állatok nevei sorakoznak a lapokon - pusztulásukért közvetlenül vagy közvetve, de szinte mindig az ember a felelős. Most még csak két kötet áll a polcon, az egyik az emlősökkel, a másik a madarakkal foglalkozik, de hamarosan érkezik a többi is, hogy beálljon a szomorú sorba: hüllők, kétéltűek, halak, és fák, bokrok meg más növények. Valamelyik újság riportere egyszer megkérdezett: - Mondja, Mr. Durrell, tulajdonképpen hány fajt fenyeget a kihalás veszélye? Odaléptem a könyvespolchoz, levettem a két vastag vörös kötetet, és az ölébe ejtettem. - Nem tudnám megmondani - feleltem. - Még nem volt bátorságom összeszámolni. Egy pillantást vetett a könyvekr...

Mivel nemrég megemlékeztünk Fekete Istvánról , legyen ez a hónap azoké az íróké, akiket a Természet ihletett műveik megalkotására, s akik a Föld élővilágának védelmét tűzték ki életcélul. Kimagaslik közülük egy brit úriember, aki arról nevezetes, hogy munkásságának ékes bizonyítékaként számos olyan faj maradt fenn, melyekre idővel a biztos pusztulás várt volna. Életének értelme, szellemisége egyetlen idézetével könnyedén leírható: A világ különleges és bonyolult, akárcsak a pók hálója. Ha megérinted egy fonalát, remegése végigfut az összes többi szálon. Mi nemcsak megérintjük a hálót, hanem bele is szakítunk. Gerald Durrell 1925 januárjában Indiában látta meg a napvilágot. Önvallomása szerint már csecsemőkorában beleszeretett a körülötte nyüzsgő flórába és faunába, ám életen át tartó, kihunyhatatlan természetszeretete 1935-ben kezdődött, mikor családjával Korfu szigetére költözött. Gerry itt tette meg első lépéseit, itt bolondult bele s veszett el teljesen Isten nagy állat...

...avagy hová tűnt a cserebogár? Kötöm, kötitek, kötjük a legyeket szakadatlan a véget nem érő téli szünetben, de azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom: soha nem tűnt még ilyen messzinek a téli uborkaszezonban a szép idő. Az ember agyának leghátsó részében még az is megfogalmazódik homályosan: lesz-e valaha olyan nyár, mint a régi, virágillatú, meleg nyarak, lesz-e tartósan emberi vízállás folyóinkon, várnak-e ránk olyan horgászatok, mint régen? S egyáltalán; miért sikerült minden szempontból a legelcseszettebb korba születnünk? Az intelligens emberi faj évszázadok óta keményen dolgozik azon, hogy tönkretegye azt a bolygót, ami otthont adott neki. Úgy néz ki, végre sikerült, hamarosan learathatja munkája gyümölcsét. Véletlenek talán az árvizek? Véletlenek a földrengések? Véletlenek az autoimmun betegségek? Nem, véletlenek nincsenek... Persze vannak kivételek, akik megpróbálják visszafordítani a visszafordíthatatlant. Szélmalomharcot vívnak a többi homo sapiens-el, akik a hátu...