...és kevés embert

Szégyenkezve vallom be: nem szerettem volna erről a hétvégéről bejegyzést írni. Egyrészt Zsolt és Atyafi úgyis megteszik helyettem, másrészt úgy éreztem, másokra nem tartozik a dolog; nem beszélve arról, hogy kicsit szentimentálisra sikeredett volna az írás, annál pedig csak a hatásvadász stílust utálom jobban. Ma azonban elmorfondíroztam azon, mi tesz egy barátságot (egy társaságot) igazán egyedivé, és úgy éreztem, néhány gondolatot mégis képernyőre vetek. 


"Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. 
 Csak egy tűzhelyet kívánok. 
Hívó lámpafényt, 
meleget azoknak, akiket szeretek.  
Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, 
jó könyvet, és kevés embert. 
De az aztán Ember legyen!"

Érdemes rákeresni arra, hányszor, hányan írták már le ezt a Fekete István idézetet, és milyen kevesen értik, mit is jelent ez valójában. Nem kell szépíteni: van benne némi melankólia, magánykeresés, és - nincs rá jobb szó - embergyűlölet. Mert valljuk be, az emberek nagy részét nem lehet szeretni. Nem lehet szeretni - tisztelni még kevésbé - a parton üvöltő "sporttársakat", az észt osztó nagymenőket, a halat lopkodó rapsicokat, de a szinte hascsikarásosan kapaszkodó keccsenrilíz specialistákat sem. Leginkább mosolyogni lehet rajtuk, és csendben elmenni mellettük, hogy észre ne vegyenek, meg ne dobáljanak kővel, mert nem szereted magad seggrészegre inni minden kirándulás alkalmával, vagy néha megeszed a halat, esetleg pont visszadobod a nagy részét. Középút nincs, csak zsákutca, ahonnan nincs visszaút, mert a tömeg véleménye mindig fontosabb, mint a sajátod. 

Sokszor megbántam már, hogy elkezdtem ezt a blogot, de mindig eszembe jut, mi kaptam cserébe: ha  nincs, valószínűleg nem horgásznék a Dráván, nem született volna meg a Két fűz között, nem ismertem volna meg néhány nagyszerű embert, köztük azt az igazán keveset, akit a fenti idézet alapján Embernek nevezhetek. S így nem ismertem volna meg például ezen a hétvégén Soma bácsit és Gábort sem, vagy "Szári kapitány" párját, akinél kedvesebb vendéglátót még nem hordott hátán a Föld. 
Nekem ez bőven elég. A hétvégi nagy szél, sáros víz, hideg pedig a legkevésbé számít ilyenkor, ahogy a haltalanság is. Ilyen emberek között mosolyogva horgászik az ember, akkor is, ha tisztában van vele, hogy szinte esélytelen valamirevaló halat fogni. És hozzátenném - elnézést sem kérve azoktól, akiket ezzel megbántok -, talán érthető, hogy a hátam közepére nem hiányzik semmiféle találkozó, verseny, összeröffenés, kupa, meeting, show, s egyebek. Sem a blogolás, sem a fészbúk peca csoportok. 
Szóval nagyon szerencsésnek érezhetem magam...

De  vendéglátónk is bővebben referál erről; ajánlom elolvasásra a szösszenetet.

Megjegyzések

  1. Az van hogy Atya bejegyzése után sajnáltam hogy lemaradtam, Zsolté után már irigykedtem, ezután meg már aggódom is hogy nehogy a következőről is lemeradjak..

    VálaszTörlés
  2. Petikém, ha ez segít (nem fog!) sokszor felemlegettünk. Veled lett volna teljes a hétvége, de ezen már kár mérgelődni. Nyugi, legközelebb nem fogunk itt hagyni. :)

    VálaszTörlés
  3. Így van, késő bánat, ebgondolat. Mindenesetre legalább nektek sikerült kikötni a szigeten. É meg kipihentem magam a következő pár évre :)

    VálaszTörlés
  4. Látom, szép lassan minden értelmes ember kivonul ebből a horgászatnak - ezen belűl, ami engem szorosabban érint, a műlegyes horgászatnak - nevezett valamiből. Pontosan a fent leírtak miatt hagytam el a Nagy Fedélzetet. Mikor a horgászat, mindenféle horgászat!!! döntően a versengésről, bemutatókról, Olimpuszon ülő mesterekről és a plebs-ről kezdett el szólni, akkor éreztem úgy: ennyi elég volt. És csodák csodája, tökéletesen érzem magam így is. Talán feljebb léptem azon a képzeletbeli létrán egy fokot. Vagy ketőt.

    VálaszTörlés
  5. Nem vagyok egy közösségi ember, a pecában meg különösen nem, de erről a találkozóról született bejegyzéseket olvasva, van bennem némi irigység. Jó látni, hogy van még számomra is érdekes emberi élet ezen a bolygón. Egyébként én is azt gondoltam, nem tartozik az ilyesmi senki másra, mégis örülök, hogy megosztottátok velem (is), mert jó volt olvasni.

    VálaszTörlés
  6. Érdekes látni, hogy a horgászat is lehet csak úgy, minden allűr nélkül. Ha kimegyek a víz mellé általában egyedül, akkor nekem jó, és nem érdekel, hogy mi van kívül, az úton, a városban, vagy az emberek fejében. A blogolást meg lehet unni, afelé hajlok jómagam is, de az értékes embereket ez által ismertem meg.... Jó lenne egyszer találkozni....

    VálaszTörlés
  7. Jól látod, lehet allűr nélkül. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy ér valamit az egész. Egyszerűen, magamutogatás nélkül, magányosan, néha-néha ilyen emberekkel. Persze ha valaki blogot vezet, a magamutogatás már adott, de - úgy látszik - mégis van néha értelme.

    VálaszTörlés
  8. A Fekete István idézetben azt hiszem minden benne van. De, hogy mennyi ember nem érti ezt manapság...sőt már az, hogy blogot vezetünk is szembemegy ezzel a filozófiával. Ahogy írod, magamutogatás. De amíg ezt felismeri az ember talán nincs nagy baj.

    VálaszTörlés
  9. Na ja, csak hogy ez a ti exhibicionizmusotok (húh, első nekifutásra leírtam, az áldóját!)mégiscsak ér valamit, különben nem olvasgatnák a zemberek. Mert így egy iciripicirit ott lehettem pl. most Fónyodon, vagy Atyafi kajakjában, és dobálhatom a műlegyeket Balázzsal (amúgy fingom sincs a műlegyes pecáról), vagy néha virtuálisan kirándulhatok a Szigetközbe, hasonlók. És néhány ember már-már szinte ismerős, pedig soha sem találkoztunk, és esélyes, hogy nem is fogunk. Mégis egy kicsit barátoknak tekintem őket, a kibertér keszekuszaságában mint nyugvó pont(y)ok. Persze a sült garda virtuálisan nem sokat ér, de legalább már el tudom képzelni! :D
    Na, szentimenta vége, kikapcs.

    VálaszTörlés
  10. Quik, tökéletesen értem, mire gondolsz. Valószínűleg megírtad az egyetlen okot, amiért érdemes blogolni.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése