Emberek közt

Év vége felé a legtöbb blogger szertartásszerűen megír egy enyhén nosztalgikus posztot az óesztendőről. Nincs is ezzel semmi baj, mindannyian szeretünk emlékezni a jóra. Azonban különös módon idén nem a halak jelentették számomra a meglepetést, hanem a kétlábúak: sikerült megismernem olyan Embereket, akiket bármikor, bármilyen túrára nyugodt szívvel magammal vinnék. És ez sokkal nagyobb dicséret, mint gondolnád!

Nem beszélnék most kis csapatunk összeszokott tagjairól; talán annyit, hogy idén még jobban összerázódtunk és felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. Dépé rendíthetetlen nyugalma, Bazsi lelkesedése és BigTom vidámsága sokszor elkísért ezeken az utakon, így soha nem éreztem magam egyedül. Sajnos a régi barát, Domy egyre elfoglaltabb, így viszonylag keveset horgásztunk együtt, ahogy Atyafival is; Bátyó pedig kinevezése óta iszonyú fontos ember lett, így nehezebb a közelébe férkőzni, mint a miniszterelnöknek (annyi különbséggel, hogy ez utóbbival véletlenül sem szeretnék egy levegőt szívni, míg Zsolti társasága, bizony, hiányzik). Persze akadtak közös kirándulások így is, és életem legszebb szülinapi meglepetése volt, mikor márciusban kollektíve rám rúgták az ajtót; mégis keveslem ezeket a találkozásokat. De következzenek most az "újak" (időrendi sorrendben), akikkel egy-egy napot töltöttem el idén, mégis úgy érzem, mintha évek óta ismerném őket.

Ricsi és Simi, a Mura-völgy fenegyerekei. Az év talán legemlékezetesebb pecája köszönhető ennek a két ürgének. Háromszor sikerült eljutnom csodás birodalmukba (hozzáteszem: tízszer ennyi is édeskevés lett volna), először nagyobb kompániával, másodszor egyedül, harmadszor pedig másodmagammal. A hangulat és a jókedv mindig garantált, a halak a kezünkből ettek (többnyire), a rátkai vendégszeretettel pedig nem sok minden vetekedhet ezen a sanyarú világon. Egy biztos: abban a szent pillanatban, ahogy az első rügy kidugja a kobakját valamelyik Mura-menti tölgyágon, ott állok majd a folyóparton egy bottal a kezemben...

Aurél, Anita és Zeller, avagy az igazi vendégszeretet. Nem túlzás: ritkán találkozik az ember fia ilyen melegszívű vendéglátókkal. Az hagyján, hogy Aurél teljesen megőrjített kedvenc feketesügereivel (ha túl nagy adag steak-et eszek vacsorára, még ma is a csalim alatt grasszáló és teljesen érdektelen feketékkel álmodok), de olyan délutánt töltöttünk együtt, hogy még a főváros agyament forgataga is kedvesnek tűnt utána. Szusi, beszélgetés, városnézés, zellerezés: minden, ami kell. Mindketten végtelenül jó emberek (Zeller pedig egy elképesztő kutya), szerencsés vagyok, hogy megismerkedhettem velük. 

Mata, a halfaragó. No, ő az az alak, akivel ha találkozol, úgy érzed, mintha már évtizedek óta a legjobb cimborák lennétek. Azt hiszem, nem túlzok, és megerősít benne, ha azt mondom, hogy idén - annak ellenére, hogy tavasszal találkoztunk először - valódi barátok lettünk. Mata egy végtelenül jóindulatú és kedves ember, aki mindenét odaadná (a pálinkán kívül!), hogy boldognak lássa a másikat, nem beszélve arról, hogy öröm látni, amit egy darab fával művel. Nagy bánatomra nem csatlakozhattam a nemrég rendezett Mata-bulihoz, pedig meglepetés-vendég lettem volna (szép kis meglepetés, mi?), - de ami késik, nem múlik. 

Laci, aki talán a legideálisabb társ egy hosszabb kajaktúrán. Kiegészíti a másikat. Míg én rendetlen vagyok, ő a rend mintaképe. Míg nálam mindig hiányzik valami, nála mindig az van, ami éppen kelleni fog. Míg én egy gubanc bogozása közben visszhangokat keltve elégedetlenkedek, ő csendes és nyugodt marad. Lehet vele beszélgetni, tud alkalmazkodni, és nagyon tud horgászni. Örülök, hogy csatlakozott kis kompániánkhoz. 

Feri, a balatoni sügerész. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni, milyen hülyén éreztem magam a füredi mólón első közös nyári pecánkon, mikor süllőt, sügeret és kövest fogdosott, míg én előadtam valami agybajt vertikális horgászat címén. Feri egyéniség, akit meg kell ismerni. Ha hagyja. Mert hozzám hasonlóan nagyon nem szereti magához közel engedni az embereket, a hülyéktől pedig különösképp irtózik. Abból pedig a Balatonon van bőven, elég, ha elköpsz valamelyik irányba, tuti, hogy eltaláltál egy idiótát. Nagy élmény volt látni, ahogy "dolgozik", tanulságos és emlékezetes napot töltöttünk együtt. 

Sanyi és Pannika, akik mellett nincs helye unalomnak vagy mélabúnak. Sanyi, a vidám és Panni, a derűs. Elég rápillantani a képre, az ember szíve rögtön felvidul, mikor megpillantja a kutyalányt a belly boat kartámaszán aludni. Annak ellenére, hogy Sanyival a kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen (első találkozásunk alkalmával én késtem két órát, másodszor ő aludt el, míg én a zuhogó esőben vártam a buszmegállóban), úgy érzem, sikerült megtalálni a közös hangot. Sanyival jó horgászni, mert A: ügyes horgász, B: jó helyeket tud, C: a leglaposabb hangulatot is fel tudja dobni egy egyszerű kis sztorival. Panni farkcsóválása meg már csak a hab a tortán.

Ahogy ezeket a sorokat monitorra vetettem, rájöttem, hogy visszatért az emberekbe vetett hitem.  Igazi szilveszteri csoda! Egy-két éve még kizárólag egyedül, vagy egyetlen társsal jártam horgászni, és nézd meg, mi lett belőlem: társasági ember!

Köszönöm ezt az évet minden ismerősnek és barátnak; reménykedek benne, hogy jövőre tovább bővíthetem majd ezt a kört. Végezetül egy videó a tavalyi évről, a fent nevezett - mondhatom így -barátok főszereplésével.

Boldog új évet Nektek, és persze minden kedves Olvasómnak!