Fekete István: A hegyekben

Sajnos éppen aktuális, mindenesetre kedves kis történet; tanulságokkal.

A barátom orvos volt, nőorvos. Cinikus és goromba, ámbár lehet, hogy csak az asszonypáciensektől lenyelt mérget öntötte rám azon az emlékezetes reggelen, amikor nem jelentem meg a találkán.
– Mi van veled? – robbant rám. – És mért vagy ágyban?... Mit gondolsz, meddig várok? Miféle divat ez?
– Engedj, kérlek, szóhoz jutni – mondtam fájdalmasan.
– Tessék!
– Hát tudd meg, hogy nekem vesemedence-gyulladásom van! Hazamegyek. Családom van...
– Mutasd magad.
Alaposan megnézett és kikérdezett.
– Jó! – mondta. – Szép családod van, és remek hexensusszod. Azaz zsábád. És most gyerünk. Vesemedence! Tizenkét fokos vízben fürdeni... Marhaság! Mire felérünk a havasra, kutya bajod.
Úgy másztam le az ágyról, mint egy angolkóros teknősbéka, és a derekamban mintha tüzes esernyődrótok lettek volna kifeszítve. Keresztben és hosszában is.
– Na látod... – indult el a doktor, és én mentem utána, ámbár a kínoktól nem láttam semmit, csak barátom széles vállát és a válla felett a havas ködbe borult csúcsát. És az a köd, az a magasság, az a titokzatos messzeség vonzott, szinte szívott felfelé.


Rekkenő nyári meleg haldoklott a szakadékok vályújában, a sziklák mintha akkor repedtek volna meg a hőségtől, én alig vonszoltam magam; azt hiszem, csak a bakancsaim vittek úgy megszokásból. Fürödtem a verejtékben, átkoztam hegyet, doktort, hexensusszt, azaz zsábát, és mentem, mentem, nagyokat bólintva előttem ballagó árnyékomnak.
– Kellett neked fürödni, te ökör? – Az árnyék azonban nem szólt semmit. Az árnyék ment, ment.
A doktor előttem pücskörészett túl a beszélgetési távolságon, és meg nem állt, és nem mondhattam neki: „Állj meg már, te hóhér! Segíts rajtam!...”
Ámbár a menés már kicsit mintha könnyebb lett volna. Egy-egy szem málnáért már kinyújtottam a kezem, sőt – amikor a doktor nem látta – egy szamócáért le is hajoltam. Derekam pudvája mintha engedett volna.
De minek részletezzem? Hatórás kapaszkodás után, ha akarok, úgy megyek, mint a katona a díszszemlén, de nem akartam, mert akkor a doktornak igaza lett volna. Komor arccal nyeltem a magasság illatos levegőjét, pedig a vérem vidáman bizsergett, és szemem itta a messzeség alkonyi ragyogását.
– Na, hogy vagy? – mosolygott barátom.
– Kutyául – legyintettem –, ilyen a te diagnózisod...
És fájdalmasan vonszoltam és szégyelltem magam, mert komédiázás helyett hálásnak kellett volna lennem. De nem! Sóhajtottam, meg-megálltam, és amikor barátom nem látott, meg is fenyegettem kajánul vigyorogva.
„Megállj, doktor! Marhaság, azt mondtad... így beszéltél velem? Velem? Még azt a kis vesemedence-gyulladást se szavaztad meg?...” És fickándozott bennem a gonosz, a sárga szemű kaján, és segített rosszul lennem, ahelyett, hogy kitártam volna a karom, és gondolataim közé öleltem volna az eget, a földet, az egész fenyőszagú, áldott világot.
Akkor már esteledett, hűvösödött, s az erdei kunyhó előtt egy barna legényke rakta a tüzet.
– Meg is ágyaltam már – mutatott a fenyőgally ágyakra –, s kihajtottam a kalyibából a kecskét.
– Micsodát?
– A kecskét, instállom, meg a malacokat.
Barátomra néztem epésen és szemrehányóan.
– A kecske nem lenne baj – vakarta füle tövét a doktor –, mert a kecskében csak néha van tetű, és az benne is marad, de a malacokban rengeteg a bolha, és az nem marad bennük.

Igaza volt. Rengeteg volt. Pedig a ruganyos fenyőágyon azonnal leragadt a szemünk, de álmunkat percenként szétvakartuk. Csak a legényke aludt egészséges szuszogásba takaródzva, s a doktor ébresztőórája mérte mellettem az időt és a viharos bolhacsípéseket. Végül mégiscsak elnyomott az álom... Aztán irtózatos üvöltésre ébredek.
– Medve! Doktor úr, medveee!...
A doktor kapkodni kezdett a sötétben, leütötte a vekkert, és a villanylámpa helyett megfogta az orromat.
– Ne ordíts! Mii... hol? – És motoz a sötétben.
Csend. Hűvös füstszag, a nyakam ég a csípésektől, és barátom végre felkattintja lámpáját.
– Álmodtam – vallotta be a legényke –, de rusnya nagy medve volt, az szent igaz...
A bolhák azután aludni mentek, mi pedig felkeltünk, mert halk zsongással hajnalt mondtak a fenyők.
Álmatlanul és kedvetlenül kanyarítottam nyakamba a puskát, s mire kiértünk a szálasból, keleten mint a sejtés, szakadt már el az ég a földtől. Előttünk nagy tisztás málnabokrokkal – hátunk mögött az erdőben meg-megszólal egy madár, s a völgyekben mozdulatlanul hallgat a köd. Leültem a leshelyre, a legényke lefeküdt, s azonnal elaludt.
Egyedül maradtam. A köd lassan emelkedett, s derengeni kezdett. Egy kis cinke elém szállt, arcomtól talán egy araszra, kis fekete szeme csillogott a kíváncsiságtól, és azt mondta: „Cin-cserr...” ami cinkenyelven azt jelenti: hogy „Hát te ki vagy?”
– Én az ember vagyok, madárkám. Nem ismersz? Ámbár jobb talán, ha nem ismersz... Én vagyok a teremtés koronája.
A kis cinke egészen jókedvű lett, mint akit megcsiklandoznak, mert nevetett és elrepült.

A köd emelkedett, és fényleni kezdett, mint a selyem. A völgyek már kinyíltak, és lent, mint egy ottfelejtett ostor ezüstsudara, kanyargott a folyó. Aztán megzendült a szél, és megmozdult a köd. A borókabokrok megemelték szoknyájukat, mintha a harmattól féltették volna, a málnabokrok bókolni kezdtek kelet felé, ahol meleg fényben úszott már a hegyek csipkéje.
A málna mozgott, szinte földig hajolt, és ekkor, mintha évezredek minden ősének látomása lobbant volna fel bennem – megláttam a medvét. Felágaskodott, magához ölelte a málnát – mint az arató a kévét –, és lehajtotta. Még a szívem is halkabban járt, csak az arcom zsibbadt el az izgalomtól, és a szám íze édes lett a gyönyörűségtől, mert a lehajtott málnát két kisbocs eszegette hangos csámcsogással.
Ránéztem a legénykére, s az – mintha szóltam volna hozzá – éberen kinyitotta a szemét. Mosolygott. Ölemben a puska, de ez csak később jutott eszembe. Ebben a pillanatban mintha emberek lettünk volna...
De fordult a szél, s az anya halkan elmordult. Az egyik bocs már eltűnt, a másikat „kézen” kapta a mama, mint dajka a gyereket, és berántotta a sűrűbe.
– Szagot kaptak – mondta a legényke –, tőlünk fúj a szél...
Csak ültünk. Később a pásztorok tanyáján keményen kiáltott valaki.
– Na, menjünk.
A kályha előtt már égett a tűz, s a barátom a szalonna mellől rám nevetett.
– Mi van a vesemedencéddel?
Én is nevettem, és a legényke is nevetett.
Magasan voltunk, a feledés meleg fényében, a fájdalmat, a komiszságot s a kajánság sötétségét felszívta az éjszaka.
Reggel lett.
Most már Emberek voltunk.
Share on Google Plus

About Unknown

ClogFlyFishing - horgászblog tájakról, halakról, ételekről, emberekről, élményekről. A blogon található szöveges és képi tartalom megosztása csakis a szerző engedélyével!

1 megjegyzés :

  1. Jártam abban a házban, Dédabisztrán, ahol ezt a novellát írta. A Kelemen-havasokon túráztunk előtte, szerintem nagyjából azon a völgyön jöhettünk le mi is, ahol ők.

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.