A végletek napja

Hiányzott már a peca nagyon, ezért meg is beszéltünk Domyval egy nyárnyitó túrát kedvenc vizeink egyikére. Komolytalan, lazító lengetés, néhány jó falattal, jó társasággal. Az utóbbi biztosítva volt, mivel csak ketten mentünk (egy évek óta összeszokott duó nem okozhat nagy meglepetést), a kajáról pedig én gondoskodtam, ami - Domy válogatós ízlését tekintve - nem volt könnyű feladat. Mivel a halat mindketten komáljuk, a menü füstölt domolykó lett, mozarellás-balzsamecetes vegyes salátával. Ez így nagyon jól hangzik, de megvan benne az a rizikó, hogy ha nem fogunk semmit, marad a saláta fő fogásnak...

A víz most is gyönyörű volt, öt kilóméteren belül egy teremtett lelket sem láttunk, szerencsére a helyi halbányász kollégák sem képviseltették magukat, így minden adott volt az idilli pihenéshez. Kezdetnek meglátogattuk jól bevált helyeinket, inkább megszokásból, mint a halfogás reményében állunk meg ezeknél a gödröknél minden alkalommal, halat most is alig adott, Domy fogott egy szebb fejest (első hal, ment vissza), aztán mintha elvágták volna. Élmény volt bőven, rabolt a balin, fröcsögtek a kishalak; a víz élt, így ambíció volt bőven. Aztán eltelt két óra, s az ambíció lohadni kezdett.

Gyönyörű, másfeles balin 

Domy erőltette tovább, én feljebb kutyagoltam másfél kilómétert, de halat nagyon keveset láttam. A mellesben jól esett a negyven fok, a nyakam szépen leégett, belém csípett egy veréb nagyságú bögöly, eredmény egy árva küsz, szóval minden együtt volt ahhoz, amit a köznyelv úgy nevez: teljes kudarc. Domy autóval utolért, döcögtünk még egy darabig, végül egy ígéretesnek tűnő helyen letáboroztunk.
Beálltunk a vízbe, pár perc múlva olyan élményben volt részünk, amibe ritkán keveredik az ember: iszonyatos mennyiségű hal rohant lefelé a térdig érő vízben! Domolykó- és pontycsapatok, hatalmas balinrajok viharzottak el mellettünk, mint valami gagyi amerikai világvége-filmben a jégkorszak elől menekülő madárraj, s közben ügyet sem vetettek ránk. Hamarosan kiderült, mi okozza a riadalmat: három kenus ürge lapátolt el mellettünk, felkeverve a vizet, szélütést okozva a halaknak, s persze nekünk, hiszen egy ideig gondolni sem lehetett a horgászatra. A halcsapatok szétszóródtak, túl zaklatottak voltak ahhoz, hogy aktívan táplálkozzanak.

Az ebédrevaló 

Ennek ellenére jót horgásztunk. Négy darab domolykót fogtam, de mindegyik igazi darabos jószág volt, a két kisebbet (mon dieu, felháborító!) eltettem füstölési célokra, megvolt hát az ebédrevaló is. Igazi meglepetést okozott egy jó másfeles balin, ami a nap favorit legyére, egy fekete kabóca-utánzatra jött. Ezekkel a kabóca (cicada) legyekkel már régóta szemezek, a héten kötöttem belőlük hármat, bevált. Domy váltott, jól bevált legyeivel nekiállt pontyozni, de a halak valószínűleg nem heverték még ki az ijedtséget, így kivételesen nem sikerült belőlük fogni.

Dél körül kicaplattunk a partra, tábort vertünk a bükkfák alatt, beüzemeltük a Behr füstölőt jóféle kis borókás-fűszeres fűrészporral. Domy román túrájáról hozott sajttal járul hozzá a nap fényének emeléséhez, én a salátát dobtam össze gyorsan. Megpucoltuk, alaposan megmostuk, majd besóztuk a domikat, kaptak egy kis citromlevet, majd mentek a füstre, fél óra múlva csak a szálkák árválkodtak az asztalon.

"Így lesz az ezüstből arany"

Ebéd után beszélgettünk egy keveset (barátom a kabócalegyek különféle variánsaival zaklatott), majd hazaindultunk: a csúcson kell abbahagyni, ugye. Mindent összevetve jól sikerült kirándulás volt, gyakrabban elviselnék egy hasonlót.

Megjegyzések